Jó napot kívánok, én Koltai Tamás vagyok, a Színház c. folyóirat főszerkesztője.

Amint azt nyilván, akinek kezében volt a lap, látta és látja, júniustól kezdve a Színház 16 oldallal bővült. Ez a 16 oldal világszínházat tartalmaz. Ez a bővülés úgy jöhetett létre a Színházi Intézettel közösen, hogy az általuk kiadott Világszínház c. folyóirat az idén már önállóan nem jelenik meg, hanem a Színház részeként. Hogy ez 16 oldal vagy nem, ezt önök meg fogják látni a későbbi hónapokban. Valószínűleg több is lesz, sőt a következő hónap már jóval meghaladja ezt a bővülési keretet, tehát 25 oldalas lesz a júliusi számban a világszínház rovat.

Talán nem kell mondanom, hogy ennek mi a jelentősége. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy egyrészt a Világszínház – ami önmagában is kitűnő folyóirat volt – most talán ­ – ha ebben mindenki részt vesz, akkor – egy kicsit szélesebb olvasóközönséghez is elkerülhet. És a másik, amit szintén nyilván nem kell magyarázni, hogy nagyon fontosnak tartottuk és az eredeti terjedelemben nem tudtuk megvalósítani, hogy a lap a magyarországi színházzal kapcsolatos eseményeken kívül – ami természetesen továbbra is az elsődleges feladata – a külföldi színházról, a külföldi előadásokról is beszámoljon, és azon kívül olyan anyagokat is közöljön, eredeti írásokat illetve fordításokat, amelyek a színház elméletéhez kapcsolódnak.

Nem szeretnék erről többet mondani, hiszen ezt Önök is látják. Talán még annyit, hogy ugyanezzel a programmal kapcsolatban egy másik programunk is tulajdonképpen most kezdődik igazán el, a kritikai pályázatnak az eredménye, amely több hónapig zajlott és az eredményt nemrég kihirdettük és néhány olyan bíztató fiatal került körünkbe, akikkel érdemes dolgozni. Közülük egy – aki az első díjat kapta a zsűritől – már kész kritikusnak tekinthető. Már ebben a számban és a következő számban is kritikát ír, nekünk írt kritikát publikál. A későbbi számokban is remélhetőleg az a kis csapat, amely hát nem teljes fegyverzetben ugrott ki Pallasz Athéné fejéből, hanem hát foglalkoznunk kell velük, dolgozni fog. Miután semmi más olyan intézmény, amelyik megítélésünk szerint ebben az országban a kritikusképzéssel foglalkozhatna, sőt foglalkoznia kellene, ezt nem teszi, tehát ezt a feladatot megpróbáltuk szintén magunkra vállalni a publikálással együtt. Tulajdonképpen ennyit erről. Örömmel mondhatom még ezt is, hogy ebben a számban szerencsés egybeesés, hogy egy olyan új magyar drámaírót is ­ – megítélésem szerint – avatunk, aki eddig még nem publikált soha, az ő drámája – Gazdag Péternek hívják – jelent meg ebben a számunkba.

Rátérnék a mai témánkra. Ezzel kapcsolatban a lapban is találhatnak anyagot, Tompa Andrea szerkesztésében. A májusban, Moszkvában a nemzetközi színházi fesztiválokról szóló konferenciának, kerekasztal beszélgetésnek a szerkesztett változata, nagyon tanulságos és nagyon érdekes.

Ezen kívül a Színházi Intézettel közösen kiadtunk egy mai napra szóló füzetet, amit Önök megtalálhatnak a széken. Ez részben az itt jelenlévő vendégeink előzetes gondolatait tartalmazza, részint más, ezzel összefüggő anyagot. És van egy színházi térkép a közepén, amely néhány – elég sok, de nem az összes – európai színházi fesztiválnak a helyét jelöli.

Én csak két mondatban, szubjektív forrásból azt szeretném tulajdonképpen feltenni magamnak és ennek a beszélgetésnek a kérdést, hogy miért vagyunk mi tulajdonképpen itt? Nyilván azért, hogy válaszoljunk arra, amit ez a kérdés feltesz: Kell-e nemzetközi színházi fesztivál Magyarországon?

Én úgy gondolom, sőt meg vagyok róla győződve, hogy ez abszolút nem egy álkérdés. Ez egy valódi kérdés, hogy kell-e vagy nem kell. Amire magam sem tudom a választ. Két válasz lehetséges, meg fogják találni, éles elmével – „igen” vagy „nem”. Ha nem, az egy rendkívül egyszerű dolog, és ha abban fognak Önök megállapodni, hogy nem kell, akkor én nagyon jó szívvel fogok innen felállni és hazamenni, hiszen ez a válasz tulajdonképpen abszolút adekvát azzal a helyzettel, ami most van. Tehát ez a mostani helyzet számomra azt bizonyítja, hogy nem kell. Ha viszont végül is az lesz a többségi vélemény hogy kell, akkor én azt várnám, hogy Önök, akik ebben érdekeltek és hozzászólnak, elmondanák hogy miért, és hogyan lehet megvalósítani. Engedjenek meg egy szubjektív mondatot: Én ezután a beszélgetés után hazamegyek Pestre, majd hétfőn újra lejövök ide. És holnap elmegyek Bécsbe és megnézem a Haláltáncot Zadek rendezésében. Ez egy strapa, és szívesebben maradnék itt, és azt gondolom, hogy sokkal jobb lenne, ha Zadek előadását itt látnánk Pécsett, vagy Pesten. Na most azért, hogy én megnézhessem Zadeket és még öten rajtam kívül, azért azt gondolom, hogy nem kellene színházi fesztivált rendezni, mert az túl sokba kerülne. Tehát azt gondolom, hogy én nem érek annyit és még 5 kollégám szintén nem ér annyit. Ez nem egy megfelelő ok arra, hogy minket érdekel, szeretnénk látni. Gondolom, másokat is érdekel, erre viszont szeretnénk választ kapni, hogy ez így van-e, vagy nincs.

Befejezésül az utolsó gondolat, hogy amennyiben viszont tényleg az a többségi vélemény alakulna ki, hogy szükség van rá, akkor azt várnám, hogy erről ennél több szülessen meg, tehát ne szellemi, ... hogy mondjam, nem találom most a megfelelő szót, tehát ne felajánlások és lelkesedések szülessenek. Hanem gyakorlati javaslatok is. Mert különben csak jól érezzük magunkat egymással és úgy érezzük, hogy egyetértünk valamiben és jól eltöltöttünk két órát. De hogyha mondjuk itt a pécsi találkozón, mondjuk mához egy évre valaki be fogja jelenteni hogy hol lesz, kik lesznek rajta, mondjuk nem jövőre, hanem mondjuk két év múlva, egy emberi időszámításban, és mi lesz a koncepciója, mi lesz a feladata és miért van – én úgy gondolom, hogy az igen esetében ez a megfelelő felelet. Még akkor is, hogyha tudjuk, hogy közben lesznek parlamenti választások, ami nem ugyanazt jelenti Magyarországon, mint Európa más országaiban. Köszönöm szépen, és ezzel átadom a szót Váradi Júlianak, vezesse le ezt a beszélgetést.

Váradi Júlia moderátor

Körülnézve így a tömeget számolva, az az érzésem, hogy elég sok embert érdekel a téma. Talán nem csak a kérdés önmagában, hogy kell-e vagy nem, hanem az, hogy mit gondolunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy színházi fesztivál. Ez a mai beszélgetés talán azt is el tudja dönteni, vagy legalábbis közelebb visz bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy kit, mennyire és milyen minőségben érdekel ma Magyarországon a színház. Legyen az illető színházi szakember vagy egyszerű mezei közönség valamelyik tagja. A színházi fesztiválon mit is értünk? Egy olyan nemzetközi színházi fesztivált, amelynek nagy-nagy közönsége van, sok-sok laikus, színház iránt érdeklődő ember, vagy pedig a magyar színházi szakma végre megtudná egész pontosan, ha eddig nem tudta volna, hogy mi történik a világban.

Ennyi a bevezetőm. Ezt provokációnak is szántam. Bocsánat. És akkor most bemutatnám a beszélgetésünk résztvevőit. Zimányi Zsófia, aki a Tavaszi fesztivál Igazgatója, és mellette mindjárt Kovalik Balázs, aki a Budapesti Őszi Fesztiválé, és Zsámbéki Gábor, aki a Katona József Színház igazgatója, és Gáspár Máté, aki helyettesíti gondolom Schilling Árpádot is, mint a Krétakör színház képviselője, és Harsányi László, aki a Nemzeti Kulturális Alapot képviseli mint annak elnöke, Török András volt elnöke ennek a nemzeti kulturális alapnak, de nem múlt idejű emberként van jelen, hanem azt mondta nekem titokban, hogy ő az általános jófej, aki pillanatnyilag egy nagyon fontos magánszponzorokat szervező szervezetnek az igazgatója, és végül Szabó György, aki a Trafónak az igazgatója. Nem véletlenül van itt, ha nemzetközi fesztiválokról vagy nemzetközi színházi jelenlétről, vagy bármiféle nemzetközi művészeti gondolatról van szó, akkor eléggé képben vagy.

Azt gondolnám, hogy mindenekelőtt induljunk ki abból a feltételezésből, hogy talán a jelenlévők azért vannak jelen, mert nem negálnák azt a kérdést, hogy kell-e nemzetközi színházi fesztivál, mégis én úgy tenném fel az első kérdésemet, hogy van-e a mellettem ülők között olyan, aki egyértelmű nemmel válaszolna erre a kérdésre? Zárjuk le a dolognak ezt a részét. Szeretném tudni, hogy van-e ilyen és az indokait is meghallgatnám.

Harsányi László

Azt hiszem, ez így nem feltétlen a legjobb. Itt Török Andris meg én vagyunk, akik nem vagyunk színházi emberek. Mi legfeljebb nézők vagyunk ebben a dologban, és annyi közünk természetesen van, hogy időnként azon a szervezeten keresztül, amit vezetni bátor vagyok, pénzt is juttatunk a szakmába. Nem azt mondom, hogy nem kell, azt sem mondom, hogy nincs rá pénz. Szóval azért azt várom ettől a beszélgetéstől, hogy győzzön meg arról, hogy egy nemzetközi fesztivál kihez szól ebben az országban, és abban a versenyhelyzetben, amiben ezek a fesztiválok vannak Közép-Kelet-Európában. Ti. akkor tudom én és a kollégáim végiggondolni ennek a lehetőségeit. Kész.

Váradi Júlia

Mindjárt továbbadnám a mikrofont Zsámbéki Gábornak, aki egy korábbi hozzászólásában azért nem egyértelműen mondott igent arra, hogy kell-e nemzetközi színházi fesztivál. Tehát én azt kérném, hogy talán indokolja meg a kételkedését.

Zsámbéki Gábor

Ez nem kételkedés. Nem ártana, ha lenne Magyarországon nemzetközi színházi fesztivál. Ha azt gondolkodnám, hogy nem kell, akkor én magam nem szerveztem volna. Hogy mennyire álkérdés, azt mutatja az első kérdése és az, hogy senki sem tette föl a kezét. Azt hiszem, ezt nem is gondolta senki, hogy erre bárki föl fogja tenni a kezét. Ahogy nézem a meghívottakat, csupa olyan ember ül itt, aki pont a nemzetközi kapcsolatokért tett valamit. Akik az asztal körül ülnek, azoktól sem várható, hogy valaki azt fogja mondani, jaj, dehogy, ez ártalmas dolog. Bizony, ez álkérdés a javából. És még a tanácskozást is némileg áltanácskozásnak érzem azért, mert nem látom, hogy olyan ember ülne itt, aki tudna valami szavahihetőt mondani pénzügyi kérdésekben.

Váradi Júlia

Kinek kéne itt ülnie, esetleg ha megnevezné közelebbről.

Zsámbéki Gábor

Kulturális vezetésből olyan embereknek, akik jelentős pénzek fölött rendelkeznek. Mindjárt szó lesz arról, hogy milyen pénzekről van itt szó valójában. Hogy lenne olyan buta ember, aki azt mondja, hogy zárkózzunk el, mert az valamiért hasznos nekünk? Azt gondolom, számosan az országban – nem csak most, hanem hosszú évtizedek óta – foglalkoznak pontosan annak a helyzetnek a föllazításával, hogy a magyar színház azért elzártabb, mint akár a körülöttünk lévő országok színházai, tehát mind a román, mind a lengyel színházkultúra sokkal ismertebb a világban. Ők maguk is érdeklődőbbek. Hogy ez miért alakult így, az hosszú történet lenne. A lengyel színháztörténelemben az, hogy az angol reneszánszban már Lengyelországban egy angol társulat működött és angol nyelven játszott, az azért egy nagyon más színházi alakulás történelmileg. Van itt egy térkép, amelyről első ránézésre azt gondolom, hogy egy csekély részét mutatja a létező fesztiváloknak. Álkérdésnek tartom azért is, mert az is nyilvánvaló, hogy mi történik. A fesztiválok számának hihetetlen szaporodása történik. Amiről én hallottam az utóbbi években, az több mint 4000 nemzetközi színházi fesztiválról szólt Európában. De ez a szám azóta is emelkedik. Ahogy ránézek a térképre, látom, hogy nincs rajta az a sepsiszentgyörgyi fesztivál, ami a jövő héten kezdődik. Hogy mennyire nemzetközi, ezt nem tudom pontosan, de hogy egy fesztivál kezdődik, az biztos. Még azt sem érzem egy igazán létező kérdésnek, hogy kiknek. Egyszerűen azért, mert amikor volt fesztivál, akkor tudjuk, hogy soha nincsenek jegyeladási problémák. Az a két fesztivál, ami az Európai Színházi Unió fesztiválja volt Budapesten, annak mind a kettőnek mind a két előadása tökéletesen teltházas volt. Szakmai igény van rá, közönségigény van rá. Csak azért, hogy ülésezzünk együtt, azért nem érdemes álkérdéseket föltenni. Érdemes föltenni valódi kérdéseket, és a valódi kérdések azok, hogy mik a lehetőségek, mit kell tenni, milyenfajta fesztivált kéne szervezni, kiket kéne ahhoz megmozgatni. Ha ezekről beszélgetünk, akkor van értelme, hogy miért üljünk együtt. Maga azt kérdezte tőlem előtte, hogy lesz-e még uniós fesztivál?

Váradi Júlia

Igen, ezt akartam most megkérdezni újra, nyilvánosan is. Mert az én életem egyik nagy élménye volt az a két uniós fesztivál, amelyet Magyarországon éppen a maga irányításával rendeztek. Nem hízelegni szeretnék, csak azt gondolom, hogy az bizonyíték volt arra, hogy ez bizony helyénvaló volt.

Zsámbéki Gábor

Köszönöm szépen. Mindig megpróbáltam tenni azért, hogy a jelentős alkotók, vagy az alkotásaik idejöhessenek. Ha tudtam fesztivált szervezni, akkor úgy, ha nem, akkor másképpen. Ha éppen olyan helyzetben voltam, hogy valahol érvényesen tudtam javasolni valamit, akkor ezt tettem, és mondjuk Magyarországon Anatolij Efrosz, Giorgio Strehler és Vasziljev előadás először azért volt, mert valahol éppen meghallgatták, amit mondok. És továbbra is azt gondolom, hogy a főkérdés nem a fesztivál, hanem az, hogy meg tudjuk-e azt oldani, hogy minden olyan alkotó, minden olyan trend, minden olyan műhely, amely megjelenik az európai színházi életben és hatást fejt ki, új utat jelent, követőkre talál, esetleg éppen iskolát nyit, hogy az Magyarországon megismertetődjék. A fesztivál erre egy módszer, de nem a fesztivál a fő kérdés. A fő kérdés az elzárkózás megszüntetése, ennek a megoldása. A fesztivál egy módszer arra, hogy „kanalizáljuk” a dolgot, van neve, van időpontja, a politikusok az akciókat szeretik és ezért talán erre könnyebb megnyerni őket.

Elkértem egy kimutatást arról, hogy az utóbbi két évben hány külföldi együttes járt Magyarországon. Meglepően sok. Nagyon sok. Még jobban szeretném, ha valaki arra tudna válaszolni, hogy erre összesen mennyi pénzt költöttek el. De olyan itt nem ül, aki erre tudna válaszolni.

A nagyon fontos európai iskolák és alkotók munkái nem jelentek meg a magyar színházi életben, és ez bűn. Bűn, hogy nem volt soha Grotovszkij előadás, Tadeusz Kantor előadás, Mnouchkine előadás, és van egy hosszú lista arról, hogy kik nem voltak és kellett volna, hogy legyenek itt. Néha véletleneken múlott, amikor például kiderült, hogy sem a lengyel minisztérium, sem a magyar minisztérium egyáltalán nem hajlandó támogatni azt, hogy a Kantor Magyarországra jöjjön, akkor egy nem is reménytelen magánbeszélgetést kezdeményeztem vele arról, hogy ők magánemberként jöjjenek el Kaposvárra. Hogy ez nem jött létre, annak épp az én Kaposvárról elkerülésem volt az oka.

Váradi Júlia

Nyilván ezer történet van arra, hogy az ilyen magánkezdeményezések miért nem jutottak révbe. Próbáljuk meg esetleg kibővíteni a válaszolók körét. Mennyire érdeklődik a színházi szakma az iránt, ami a világban történik? Mert ugye van más módszer is arra, hogy megismerjék a világ különböző színházi gondolatait vagy üzeneteit. Például el lehet menni, meg lehet nézni. Az én tudomásom szerint ez sem nagyon történik meg. Tehát mennyire zárt a magyar színházi szakma.

Zsámbéki Gábor

Erre is fogok válaszolni, és még folytatom egy kicsit azt, amit mondani akartam, mert oda akartam kilyukadni, hogy az nagyon téved, aki azt gondolja, hogy egyáltalán nem jelennek meg neves és fontos alkotók és munkáik Magyarországon. Megjelennek. Itt ül a Szabó Gyuri, akinek rendkívüli érdemei vannak abban, hogy a Trafóban igenis megjelentek olyan színházi műhelyek, amelyeket ismerni kell, és megjelentek más alkalmakon. Megjelentek a Tavaszi Fesztiválon előadásain, és meghív előadásokat a Szkéné, és meghív előadásokat a kortárs dráma-fesztivál. Most volt itt éppen egy kifejezetten lényeges rigai műhely, és igen is volt Marthaler előadás, és nagyon sok minden nem volt. A fontos az, hogy ne hazudjunk arról, hogy ami itt volt, arról is keveset lehet tudni. És nagyon gyakran a szakma is lecsúszik róla. Sokkal több minden, sokkal érdekesebb dolgok voltak, mint úgy általában hisszük. Én magam, aki e tekintetben meglehetősen érdeklődőnek vagyok mondható, többször szembesültem azzal, hogy valamit láttam külföldön, úgy találtam, hogy az csodálatos, aztán valakitől hallottam később, hogy az bizony járt Magyarországon. Csak én vagy nem voltam itthon, vagy nem tudtam róla. Nem nagyon lehet tudni róla, széles körben nem lehet tudni róla. Mivel több hely van, ami meghívhat. Hiányzik egy publikációs lehetőség és egy publikációs testület. Hiányzik egy publikációs lehetőség, amely állandóan közli előre és jó időben, hogy mi minden van, illetve lesz Magyarországon, és hiányzik egy testület, amely tud arról véleményt formálni – egy nem túlságosan nagy létszámú és nem javadalmazással bíró feladatot ellátó testület – amely eligazítana, és előre elmondaná, hogy mik azok, amik nagyon fontosak és amelyeket igenis a szakmának kell látnia. Ha a szakma ezt előre nem tudja, akkor természetesen arról van szó, hogy aki ráér, aki meghallja. De például a vidéki színházakban, ahol jobban lehet azzal játszani, hogy melyik napra esik a szünnap. Ha azt időben tudja egy olyan vidéki színigazgató, akit érdekel az, hogy a tagjai szakmailag fejlődhessenek, akkor az igenis sokat tud tenni azért, hogy a társulat akkor szabad lehessen és elutazhasson azt megnézni.

Azt akarom összefoglalva mondani, hogy sokkal több, sokkal gazdagabb, mint amiről általában az általános panaszkodás szól. Az viszont rosszul ismertetett és nehezen lehet hozzájutni, holott néha nagyon értékes fesztivál.

És most felelek arra a kérdésére, hogy lesz-e még uniós fesztivál. A második az úgy történt, hogy véletlenül történt. Mert Budapesten volt egy, és erre ugyanúgy jelentkeznek a városok, mint olimpiára, csak nincs akkora veszekedés. Akkor éppen Helsinki jelentkezett, és egy idő múlva ott belül valami zavarok támadtak, szakmai veszekedések, szóval jött egy jelzés arról, hogy nagyon rosszul áll a Helsinki fesztivál ügye, és abban a pillanatban beugrottam, hogy akkor Budapest ezt megszervezi.

Most megint van valami bizonytalanság a következő uniós fesztivállal. Éreztem a készséget, hogy majd mindjárt ugrom, meg minden. És akkor eszembe jutott, hogy szedtem össze a pénzt arra a másodikra. Micsoda kínlódásokkal, micsoda megszégyenítő beszélgetések után, micsoda rimánkodások, micsoda hamis ígéretek, micsoda csalások, micsoda be nem tartott szavak láncolata volt az...

- Mennyi volt az, Gábor?

- Kétszáz millió fölött volt. És ha már megkérdezted, bátran mondhatom, bármilyen fesztivál tervezésén gondolkodik bárki, ez alatt az összeg alatt ne is álmodozzon nemzetközi színházi fesztivál szervezéséről.

Váradi Júlia

Én nem gondoltam, hogy ennyire hamar el fogunk jutni a pénzkérdéshez. Abban reménykedtem, hogy még egy kicsit a tartalmi kérdésekkel foglalkozunk.

Zsámbéki Gábor

Itt bizony a reális ügyekről kell beszélni. Nem érdemes azt hosszan nyúzni, hogy kell, vagy nem kell. Van érdeklődés.

Váradi Júlia

Köszönöm szépen ezt a hosszú és kimerítő, nagyon sok mindenre kiterjedő válaszát. Én tovább is azt gondolom, még mielőtt arra jutnánk, hogy taglaljuk a pénz mennyiségének és honnan jövésének, forrásainak lényegét, azért azt nem ártana végiggondolni közösen, arról beszélni, hogy ha kell – és ez most már tény – nemzetközi színházi fesztivál, akkor az milyen célt akarna szolgálni, vagy kellene hogy szolgáljon? Mert én azt feltételezem, hogy elég sok felől fogják itt az emberek megközelíteni ezt a kérdéskört, és talán nagyon különböző szempontok szerint gondolnák ezt a fesztivált megrendezni. És ahogy a pénz valahonnan érkezik, valahova mennie is kell. Mire kellene azt a pénzt valamilyen módon összegyűjteni, előkeresni, és kiket kéne ezzel megkörnyékezni? Tehát akkor még egy picit – ha megengedik, – visszatérnék oda, hogy milyen típusú fesztiválra gondolunk mi, amikor ennyire egyértelművé tesszük, hogy szükség van egy ilyen nemzetközi kavalkádra Magyarországon. Kinek mi a véleménye?

Szabó György

Hát ez nagyon nehéz kérdés, mert minden ember valamilyen beállítottsággal, érdeklődéssel rendelkezik. Én a Trafót vezetem. Tehát természetesen én alapvetően nem a verbalitásra helyezem a hangsúlyt, hanem olyan színházakat szeretek, amelyek inkább képileg működnek. Absztraktak, teljesen más síkban gondolkodnak. Ez egy nagy kérdés, hogy milyen irányban menjen egy fesztivál. Szerintem a legfontosabb az, hogy kérdéseket vessen föl, tükröt tartson a hazai színháznak. Ez a legfontosabb. És legyen visszhangja.

Igazából az egészben nekem az az érdekes, hogy miért nincs visszhang? Miért nem figyelnek föl itthon?

Végigfutottam, hogy kiket hoztunk el az elmúlt 20 évben. Elhoztuk a Robert Lepage-t, amikor még nem volt sztár. Megnézte az ember és elájult tőle. Én elájultam. Hát az elején az ember járkál, és ha dolgozik, és ha tudja mutatni azt, hogy produkál, akkor keresik is és ő is keres. Túl hosszú folyamat, szerintem ebbe belemenni nem érdemes. Ez egy szakmai kérdés, egy praxis, ami majd kialakul. A lényeg az, hogy az ember, ahogy egyre többet lát, úgy bizonyos minőség felé orientálódik, bizonyos irány felé, és azt mondja, ezt fontos megmutatni, mert ezt itt nem látni. Valószínűleg egy olyan fesztivált érdemes csinálni, amilyen munkákat Magyarországon nem láthatunk. Tehát ez egy alapdolog szerintem.

Váradi Júlia

Nem erőszakoskodom, de mégis meg kell kérdezzem, tehát a Te tudatosságod arra irányult, hogy olyant kerestél, ami Magyarországon nincs?

Szabó György

Igen, igen. Ami a Trafóban is benne van, ez egy innovatív hely, kimondottan új színeknek, nyelvezeteknek a bemutatására törekszik, illetve hogy a hazai paletta esetén ezek a dolgok megszülessenek. Én mindenképpen így fogom föl. Nekem mindig is ez volt az ars poeticám, hiszen én nem a művészet területéről jövök, hanem közgazda vagyok végzettségemnél fogva, és ott hallottam először ezt a szót, hogy innováció. Tehát nekem a fő karakterem az, hogy innováció. Amit akarnék mondani és nagyon-nagyon elgondolkodtató volt, amit előbb hallottunk, hogy tényleg az elmúlt időszakban rengeteget hozott az ember. Még A Pe Csa időszakban a Lepage volt ilyen, a Corsetti, aki abban az időben egy elég komoly név volt, aztán hogy a Vasziljevék jöttek, a Moers-i Színház Németországból egy nagyon fontos kísérleti színház. A Trafóban például csináltunk egy sorozatot, ez egy metodikai kérdés. Ugye azt mondja az ember, ha egy előadást csinál, vagy egy produkciót elhoz, két adást csinál, nem jönnek el az emberek. Nem érzem, hogy megmozdulna a szakma, nem írnak róla, vagy két hónap múlva írnak róla. Nem figyelnek föl rá. Ez egy elég tipikus dolog, sajnos. Akkor azt mondtam, mit lehetne csinálni? Meg fogjuk sorozatba szerkeszteni. Ezért csináltuk most ezt a határeset sorozatot.

- Nevezhetjük Határeset fesztiválnak, csak hosszan tartott?

- Igen, nevezhetjük, csak én megvallom, utálom a fesztiválokat.

- Mert?

- Én 1984-ig ilyen fesztiválgyártó voltam. Volt olyan év, amikor 5 fesztivált csináltam egy évben, és belerokkantam, és abbahagytam, mert nem láttam értelmét. Mert a financiális keretek mindig nagyon megfogják az embert. És van egy másik kérdés: egy idő után úgy érzi az ember magát, mint egy bélyeggyűjtő. Ez is jön, az is jön, ki van pipálva. Kész. Szóval nagyon jó voltam, nagy fej voltam hogy ez is megvolt itt. De valahol aztán a kontextusát szeretné firtatni. Tehát valamit összerakni azért, mondjuk, van egy gondolat benne. Ehhez pénz kell. Általában két fajta fesztivál van a világban, az egyik a bélyeggyűjtő, vagy mondjuk lepkehálós, ezt elkapom, ezt elkapom, ezt, ezt, ezt, mert ezt el lehet kapni, és ha ezt összeteszem, ez 6 társulat, 6-ból 5 külföldi, nemzetközi fesztivál. Ez egy tipikus metodika egyébként. Én ezt nem akartam csinálni iksz idő után.

- Tehát ezek nem tartalmi kérdésekre épülő fesztiválok, hanem inkább a felmutatás, a kipipálás.

- A lehetőségek kihasználása. Így van. És igazából egy fesztiválnak az egy nagy kérdése, hogy tartalmat próbál felmutatni. És ha van tartalom, akkor valódi kérdéseket lehet feltenni. És ha vannak valódi kérdések és valódi tartalom, akkor van miről beszélni. Nagyon gyakran olyan fesztiválok vannak, és Magyarországon is egyébként a magyarországi fesztiválok 99 %-a tartalom nélküli, összegányolt fesztivál, mert pénzügyi hiányok miatt csak úgy lehet dolgozni. Tehát ezért nincsenek fesztiválok. Régen volt egy fesztivál, az hívta az embereket. Ma kiírod, hogy fesztivál – ma nincs tartalma, mert naponta nyílik egy fesztivál az országban és kiüresedik.

- Akkor Te most valójában kimondtad azt, amit itt senki nem mert kimondani, hogy klasszikus értelemben véve ez a bizonyos nemzetközi színházi fesztivál az nem is olyan nagyon jó ötlet. Te valami másra helyeznéd a hangsúlyt. Vagy én ezt rosszul érzékelem?

- Nem, én azt mondom, hogy fesztivál és fesztivál között különbség van. Ezt világosan kell látni. Ha igazi nagybetűs FESZTIVÁLT akar csinálni, és annak legyen értelme, ahhoz szerintem is pénz kell. És nem 220 már, hanem kb. 400 millió biztos, hogy kell. Már csak azért is mondom, mert Magyarországon, aki nem jön el, az a nagy színház. Tehát egy ilyen Zadek most nem tudom mennyi lehet, 40-60 millió körül el tudom képzelni, hogy belekerülne. Egy Vígszínházról hallottam, aki tudja, esetleg igazítson ki, azt hiszem 6 millió Ft. Tehát itt, ha akar Budapest városa egy fesztivált, akkor ez egy nagyon összetett kérdés. Mert azt nem lehet, hogy valaki akar fesztivált, az egyik megreped, mondjuk a Katona József színház akar Uniót csinálni, a másik meg tartja a markát, miközben nem a markát kéne tartania, hanem odaadnia magát. Mondok egy példát: az idei nemzeközi drámafesztivált. Úgy jöttek el a rigaiak, hogy mi az elején azt mondtuk, a rigaiakat mi is akarjuk, és mi kifizettük. 2,2 milliót mi beraktunk ebbe a fesztiválba. Minden évben az van, hogy megbeszéljük hogy melyek azok a társulatok, akik szóba jöhetnek a Trafó esztétikai tól-ig határában, illetve a drámafesztiválunkba is beleillik. És azt megpróbáljuk stabillá tenni. Itt egy nagyon fontos dologra, attitüd váltásra is szükség lenne.

Zimányi Zsófia

Én azért örülök, hogy a Gyuri ezt mondta, mert én ezt írtam le, hogy egy ilyen fesztiválhoz ennyi pénz kéne. Alapvetően azért lenne nagyon jó, ha megtörténne a dolog – egy picit a tartalmára visszatekintve – mert igaz az, hogy itt nagyon sok dolog jön. 96 óta az őszi és a tavaszi fesztiválon akik megjelentek eddig, azt részben mi is szerettük volna, vagy a Zsámbéki Gábor ajánlotta. Most is van egy ilyen, hogy amennyiben még lesz a jövő évi tavaszi fesztiválra, akkor jön egy spanyol színház, amit a Gábor ajánlott. Tehát azt kell, hogy mondjam, a szakma mindig nagyon jól fogadta.

A tavaszi fesztivál jegyeinek az eladása az utóbbi két évben egyáltalán nem probléma, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy mit akarunk eladni. Ami nekünk is nagyon nagy öröm, és úgy gondolom, hogy az elmúlt évek munkája is benne van a dologban.

Váradi Júlia

Ez azért van, mert a tavaszi fesztivál értéke, ismertsége most már olyan színvonalú, hogy garanciát jelent?

Zimányi Zsófia

Én gondolom, hogy azért van. Mert gyakorlatilag a múlt héten tettük föl az internetre a jövő évi programunkat, ami még nem teljes, de amire föltettük, gyakorlatilag nincs előadás, amire nem jött jegyrendelés.

A magyaroknál Karácsony előtt van egy nagyon nagy kiugrás, aztán inkább csökken. De ilyen szempontból nincs probléma. Én azért tartanám nagyon fontosnak egy színházi fesztivál megtartását, létrejöttét, mert ablakot nyitna a világra. Lehet, hogy itt nagyon sok minden összejön egy évben, de az lehetetlen... akármilyen testület jön létre, nem lehet egy évig a magyar közönséget azzal bombázni, hogy most ez van, most ez, ez... Mert akit érdekel, az nézi.

De ha összejön két hét alatt vagy tíz nap alatt 20 társulat, azt sokkal jobban át lehet vinni a köztudatba, és én úgy gondolom, nem csak a szakmának, hanem a nézőnek is nagyon jó lenne, ha látnák, hogy a világban mi megy. Mi a divat? És az is egy tapasztalat, ha azt látom, hogy hú, a magyarok mennyivel jobbak. De biztos, hogy ilyen is lesz benne, meg olyan is. És én azt gondolom, hogy a közönségnevelés másképp nem történhet meg. Vannak tapasztalatok, hogy kik kérnek tiszteletjegyet a mi külföldi előadásainkra, ugye most volt itt két lengyel társulat: én úgy gondolom, hogy van a szakmának egy része, valószínűleg sajnos az a része, aki elutazik holnap Bécsbe, az kér Magyarországon is. De ha a dolog megtörténne, és egy idő után sikk lenne tudni, hogy mi van a világban, akkor talán más is. Én azt hiszem, ez iszonyatosan fontos lenne. Egyébként borzasztó jó volt, az őszi fesztiválon itt volt a Molnárnak a Liliomja, másfél évvel ezelőtt. Nagyon-nagyon tanulságos volt. És borzasztó érdekes volt benne, hogy mennyire korosztályi kérdés volt. Az idősebbek, akik azon nőttek fel, hogy a Molnár Ferencet hogy játszották a Vígszínházban 1940-ben, azok őrjöngtek, hogy micsoda borzalom volt ez az előadás. A fiatalabbak meg, akik most látták egyedül, azok rajongtak érte. Ilyen szempontból is nagyon érdekes volt. Sőt, majd a Balázs mindjárt elmeséli, hogy mi volt ott. Volt egy nagy vita is.

Kovalik Balázs

Hát jó, akkor ebbe belekapaszkodva, de igazából nem ez a kérdés. Csak az, hogy kit érdekel ez a fesztivál vagy kit nem. A Liliom előadás ugye a Thalheimer rendezésben jött ide. Ami nekem nagyon szomorú esemény volt utána, egy közönségtalálkozó, ahol ott ült a színház igazgatója, ott ült a rendező, ott ült a 20 színész aki a produkcióban részt vett, és én azt hittem, reméltem, hogy a magyar közönség, a szakma, az érdeklődő emberek azért jönnek oda, mert nagyon kíváncsiak arra, hogy ezek a német művészek hogyan gondolkoznak rólunk, Molnár Ferencről, mit éreznek abban a színházban, ahol Molnár Ferenc darabját bemutatták... Tehát, hogy van bennünk egy érdeklődés megtudni rólunk valamit. És ez nem volt. Egy nagy ellenkezés volt, egy ledegradálás volt szakmailag... Nagyon durván, egyszerűen elutasították őket. Én ennek azért nem örültem, mert egy ilyen történetnek nem ez a lényege, hogy egy előadás tetszik, vagy nem tetszik, hanem egy ilyen dolognak az a lényege, hogy szóba lehet állni emberekkel. És mi nem akarunk szóba állni ilyen emberekkel… Utána elvittem az egész társaságot egy kocsmába és megpróbáltam velük szóba állni és tisztára mosni valamennyire ezt a „szégyenfoltot”, akkor azt tudom mondani, hogy olyan fura azt mondani, hogy egy ilyen fesztivál „kell”. Hát akkor most tényleg kell? A magyar emberek nem tudnak kimenni, nem tudnak látni, nem néznek vagy nem akarnak nézni, vagy büszkék, vagy belterjesek, vagy lusták, vagy bármilyenek, hanem abban is van egy lemaradás, hogy valamiért nem tudunk érdeklődve odafigyelni és akarni odafigyelni. Tehát nem csak azt kell nekünk behozni, hogy milyen rendezők nem jártak még Magyarországon, vagy milyen színtársulatok, milyen stílusok, aminek érzem effektíve a húsomon a hiányát, hogy azok, akik viszont járnak és látnak és megihletődnek és befolyásolódnak, és ezért itthon létrehoznak olyan előadásokat, egyszer csak azt veszik észre, hogy hiányzik hozzá a lépcső, amin följöhetne a közönség.

Váradi Júlia

Azt gondolod, hogy ez az érdeklődéshiány generációskérdés? És most már a 30 év körüliek vagy a huszonévesek nagyobb nyitottsággal fordulnak az új felé?

- Nem, én azt gondolom, hogy ez mentalitás kérdés, egy magyar mentalitás kérdése, mi ilyenek vagyunk itt, ilyenek lettünk a történelem alatt, nem csak az elmúlt 40 év alatt, hanem az elmúlt 1200 év alatt. Valljuk be őszintén, ha a fiatalok külföldre mennek, sem mennek el színházba és nézik meg az előadásokat, és ha idősebbek külföldre mennek, sem mennek el. Az arány körülbelül ugyanakkora minden generációban, és elég alacsony. Még egyszer mondom, én leginkább ezt a kommunikációs kérdést tartom problematikusnak, hogy egyszerűen nem akarjuk, hogy érdekeljen minket. A kommunikáció is két oldalra billen el. Az egyik, ha megjelenik egy olyan sajtóorgánum, amiben minden nap 674.522 program van, azt én sem fogom elolvasni és nem is nézem meg, és nem is érdekel. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy egy fesztivál összefoglal valamit, mert azt valamilyen módon jobban lehet kommunikálni a közönség felé, jobban részt vesz a fejünkben és a tudatunkban, és akkor jobban jelen van. De azért azt hadd húzzam alá, minden sikerélményünk ellenére – ezt gondolom a Gyuri is éppúgy megéli az év 365 napjában, amikor emberek rádöbbennek, hogy tényleg? és a Trafó van? Van ilyen, hogy Trafó Budapesten? És hány éve van a Trafó Budapesten? És hogy a Tavaszi Fesztivál az mikor van? Ja, tavasszal? Tényleg, mint a hülye gyerekek... Szeretném elmondani, hogy az a közönség, akire az Őszi Fesztivál épít immár 14 éve, sem mindig tudja, hogy az Őszi Fesztivál az egy létező dolog. És amikor az ember 660-odszor kezdi el mesélni, hogy hát van egy ilyen kis fesztiválja Budapestnek, akkor azt gondolom, hogy ez a kommunikációs kérdés az egyik legfontosabb és legproblematikusabb rész azon túl persze, hogy kell rá pénz. De ha elhangzik, hogy 4000 fesztivál van Magyarországon, ezt nem lehet kommunikálni.

Gáspár Máté

Schilling Árpi nevében nem nagyon fogok beszélni. Valóban őt is képviselem, csak ő Krétakör társulattal ma egy fesztiválra utazott, Hollandiába, egy szigeten tartott egy szabadtéri fesztiválra. Ez olyan kicsit mint a Művészetek Völgye Magyarországon. 25 éve csinálják, és van egy karaktere, mert egy sziget. Tehát azok a hollandok, és nagyon sokan külföldön, akik ezt választják, és ez a legnagyobb hollandiai szabadtéri fesztivál egy olyan kultúrában, ahol ennek óriási hagyományai vannak, mert bringára pattannak, vagy felcsatolják a lakókocsit és mennek. Na ez azok közül is a legnagyobb. Itt falu alig van, nem hogy színház. Itt fű, fa, bokor, de olyan szinten, hogy amit mi áprilisban elmentünk megnézni egy dűnét a tengerparton, hogy oda majd betesszük a Leonce és Lénát, amikor most visszamentünk, nem volt ott. Úgyhogy gyorsan ki kellett találni egy másik helyet. Ez talán egy másik téma, hogy hol lehet fesztivált tartani. De ami fontos, hogy ennek van karaktere. Énszerintem, ha Magyarországon ez egy új kezdeményezésként aposztrofálható gondolat most, akkor egy olyan fesztivált érdemes csinálni, aminek karaktere van. Budapest semmiképpen nem tartozik ide a mi véleményünk szerint. Pont azért, mert ott egyébként minden nap fesztivál van, 683 ezer, – ahogy a Balázs mondta – programmal.

Alapvetően ez helyszínválasztás kérdése is. És a helyszín, ha összekapcsolódna egy gondolattal, hogy ki az és milyen elképzelés mentén találná ki és ahhoz mi a megfelelő helyszín, akkor már rögtön az is kezdene körvonalazódni, hogy ez pontosan miről szól. Szerintem akárhány ember megkapná ezt a felkérést, mert izgatja őt a téma, hogy dolgozzon ki erre egy koncepciót, dobja be a kedvenc városát, falvát, hegyét-völgyét és azt a gondolatát, ami miatt ezt fontosnak tartaná, akkor annyi-meg annyi megoldás születne, és valószínűleg nagy részük kitűnő lenne és versenyképes egymással.

Én csak a magunk tapasztalatából tudom mondani, és kicsit arra, amit a Szabó Gyuri mond. Úgy vagyunk ezzel, mint ahogy Bodolay Géza említette itt a Feketeország világításával kapcsolatban, hogy lassan már-már ki is fut a divatból az, amit itthon felfedezni vélünk. Hogy annyira nem történt ez meg nálunk, hogy mire esetleg megtörténik, addigra már nem is ez a trendi. Én most azt írtam fel magamnak, hogy lehet, hogy a fesztivál már tényleg egy túlhaladott forma. Azok a helyek a világban, ahol utazunk és itt nagyon fontos azt mondanom, amit le is írtunk ebben a rövid bevezetőben, hogy ez teljességgel kelet-nyugat független. Itt a legszebb példákat én Rigából, Wrocławból, Nyitráról, Rijekából, Szarajevóból, Belgrádból tudom hozni, hogy ne gondoljuk azt, hogy ó, hát persze, mert Avignonban 52 éve annyi pénz van. Szóval nem erről van szó kizárólagosan, hanem van egy olyan elképzelésük, hogy van egy helyszínük, mondjuk egy város, és azt ők megpróbálják belakni. Egy fesztivál szerintem akkor életképes, ha az szervesen beleépül egy adott közegbe. Értve ez alatt annak az épített örökségét, és értve ez alatt azokat az embereket, akik ott laknak. Ha nem tudja megszólítani azokat az embereket, és ez persze sokfajta produkciót is feltételez, tehát itt egy nagyon széles koncepcióról lenne szó, akkor az a fesztivál fityfenét sem ér. Szerintem erről talán a Zimányi Zsófia tud a legtöbbet, hogy Budapesten milyen nehéz és milyen fantasztikusan kreatívnak kell ahhoz lenni, hogy a budapestieket meg lehessen mozgatni, hogy az utcára olyan programokat lehessen kitenni a hídra, a ligetbe, ami valóban azt a hangulatot kelti, amitől fesztivál a fesztivál. Szerintem az a 25 év, amit a Tavaszi Fesztivál például ebben produkál, hát körülbelül ennyi kell hozzá minimum, hogy valami eredménye legyen, hogy mára ez már egy védjegyként működhessen. Tehát lehet, hogy kissebbel kéne elkezdeni. De mondom, ez a koncepcióját is befolyásolja, hogy én ezt nagyon széles értelemben venném, és nagyon abból kéne kiindítani, hogy mi van abban a városban, és ott mit lehet abból felépíteni.

Mi szeretnénk meglepő szempontokat ebbe bevinni, hogy még mielőtt Budapesten összehívnak 10 előadást 200-250 millió Ft-ból, és ezzel kipipálnánk a fesztivál témát, azelőtt még gondolkodjunk ezen egy kört. Én mondok egyet, amiről mi az Árpival sokat beszélünk: Vác. Ott laknak a szülei, ott nőtt föl, de innen jött az ötlet. Szóval azt gondolom, hogy egy olyan típusú városban kéne elkezdeni gondolkodni. Pár hete voltunk ott, kicsit körbejártunk. Csoda. Maga a legnagyobb alkalmatosság. Természetesen ezzel bemenni a váci önkormányzathoz... valószínűleg nem lehet őket fölmosni a meglepetéstől. Mi ezen például már gondolkodunk, hátha már lesz annyira híres a Schilling, hogy fogadják őt a városházán Vácott.

- Milyen szempontokat teljesítene Vác?

- Az ehhez a beszélgetéshez szolgáló füzet hátlapján van három megszólalás, hogy hol rendezzenek fesztivált. A wroclawi fesztivál igazgatója, Krystyna Meissner azt mondja, amit én is mondok körülbelül, hogy kis helyeken lehet hatékonyabban fesztiválokat szervezni. Ez az ő kőkemény tapasztalatából ered. Dragan Klaic pedig azt, hogy a fesztivállal lehet infrastruktúrát létrehozni. Tehát ez egy eszköz. Én is azt szeretném mondani, hogy a fesztivál eszköz. Elsősorban nem arra, hogy megnézzük a Marthalert, hanem arra, hogy egy adott közeg, egy kis közösség olyan erőt merítsen, amiből esetleg olyan kisugárzásra tehet szert lassanként, apró szívós munkával, amivel odavonzza azokat is, akik egyébként nem odavalósiak. Megmutatja magát, és a saját romba döntött, vagy elfeledett értékeit, a kultúra, például a színház eszközével úgy építi újra, hogy az iránt másnak is fölcsillan a szeme. Én azt gondolom, hogy Budapesten engem totálisan nem érdekel, hogy ki játszik a Vígszínházban, meg mi megy a Trafóban, elmegyek, megnézem, de ez semmifajta pluszt nem ad. A fesztiválnak az a lényege, hogy legyen egy magja, egy gondolati magja, és legyen egy központja, ahol az emberek egyébként találkoznak. Nekünk ez a tapasztalatunk. Most jöttünk Nancyból, ahol 9 éve kelet-európai színházak fesztiválját rendezik meg, és mi voltunk ott a Nyugat. A Kelet az ma már Kazahsztán és Üzbegisztán, velük léptünk fel együtt. Eljöttek, megnézték az előadást, és mondták, hogy ez kell nekik. A másik dolog, amit mondtak, az volt, hogy de nincsen napidíj, mert közös kajálás van a kantinban. Okés-e? Azt mondtuk, ha nálatok ez a játékszabály, akkor természetesen okés. És ott egy csodálatos közpark közepén felhúztak egy hatalmas sátrat, ahol együtt ebédelt mindenki. És ez egy lehetőség, ez egy játékszabály. És ott ettünk együtt. Ott találkoztunk a kazahokkal, meg a lengyelekkel, meg az oroszokkal.

Török András

Úgy érzem, elképzelhetetlenül könnyű volt Hollandiában magyar évadot rendezni. Sokkal-sokkal nehezebb dolog itt fesztivált rendezni, Magyarországon. Hollandia gazdag, rendkívül sűrű az infrastruktúrája, és nem úgy sűrű, mint Magyarországon, hanem rengeteg befogadó színház van, rengeteg befogadó intézmény, hagyományosan érdekli őket a külföld. Tehát szerencsés választás volt Hollandia. Ez egy politikai döntés volt, de nagyon jó politikai döntés, és úgy érzem, hogy nagyon sikeres volt, nem utolsósorban a Krétakör színháznak. Tulajdonképpen ez a két dolog, amit igazán a partnereink szerettek volna kivinni. Tucatjával küldtük ki a kazettákat, és tulajdonképpen mindegyiktől undorral elfordultak, és akkor egyszer csak telefonáltak, hogy láttak itt egy csodálatos előadást, a Vérnászt és hogy mikor megy, mert ide akarnak jönni megnézni. És nagyon nagy siker volt, bár a premieren tulajdonképpen csak félig volt az 1800 fős amszterdami opera, de az viszont kitörő örömmel fogadta. Élménytársadalomban élünk, azt kerülgetjük itt, és a fesztivál tulajdonképpen a nézők átverésének az eszköze. És azt gondolom, hogy a Trafóban egy egész éves fesztivál, folyamatos, csodálatos fesztivál zajlik. És vannak más kulturális intézmények, ahol nagyszerű fesztiválok zajlanak, de az a fesztivál, ami hetekre, hónapokra, évekre eloszlik, az nem fesztivál. Azt szezonnak hívják. Igen, színházi szezon. Ez nagyon praktikus dolog, hogy nyáron nincs, mert amikor az emberek nyaralnak, akkor nem tartanak előadást. Tehát tulajdonképpen ez a hozzáadott élménytársadalmi érték átveri a nézőket, és amit lusták elmenni, megnézni. Azt mondta a Harsányi László, hogy mindenre van pénz, és ez igaz is, ugyanakkor azt mondta a Zsámbéki Gábor, milyen jó lenne, ha lenne rá 300 millió Ft, csak nehogy a színházi büdzséből vegyék el.

Nekem azt mondta egy professzor az egyetemen, hogy minden kérdésre, ha megvizsgáljuk, akkor lehet kis bírálatot mondani, meg lehet nagy bírálatot mondani. A kis bírálaton azt értette, hogy a kezünkbe vesszük, és azt mondjuk, hú, milyen érdekes ez a felvetés. De ha az 5. oldalon ezt tetszik mondani, akkor a 15. oldalon nem lehet. A nagy bírálat azonban egészen más. A nagy bírálat arról szól, hogy egyáltalán jól fogja-e meg a kérdést. Érdemes-e egyáltalán erről dolgozatot írni, vagy hiányzik 3 fejezet, ami sokkal fontosabb, mint ez. Ha most megnézzük ezt az egész Magyarországon rendezendő nemzetközi színházi fesztivál-kérdést, akkor érdemes egy kicsit a nagybírálatra rákanyarodni, hogy mit is akarunk elérni ezzel a dologgal. Mert az a háromszáz millió az ott rejtezik a Nemzeti Kulturális Alap költségvetésében, kérdés, ki lehet-e annyit csalogatni megfelelő érvekkel. És ha úgy érzem, hogy a magyar színházi elitet vagy a jövő nemzedéket szeretnénk fölemelni vagy nyitottabbá tenni és biztosítani a korszerű utánpótlást, akkor buszoztatni kellene ezeket az embereket külföldre, vagy egy olyan pályázati rendszert csinálni, hogy ha bárkit érdekel, hogy elmenjen Bécsbe, vagy Nancy-ba, akkor mehessen. Ez sokkal-sokkal olcsóbb. Tehát ha egyszerre két dolgot akarunk, hogy a színházi szakmát is fölrázzuk és idehozzuk nekik kényelmesen, helybe a nagyszerű külföldi trendeket, és nem vagyunk gyávák ahhoz, hogy ezt erős kezű és zsarnoki kurátorra bízzuk ennek a kiválasztását, akkor érdemes Magyarországon... Azt gondolom, nagyon nagy baj, hogy a váci önkormányzatot föl kell mosni, ha ezzel beállítanak, mert akkor az nem alkalmas.

Magyarország félig fejlett ország. Tehát az olyan kulturális kezdeményezéseknek van kifutása, mint itt, Pécsett. Ha emlékeim nem csalnak, itt az önkormányzat akarta nagyon, a helyi értelmiség akarta nagyon. És nem térhetett ki a központi kormány, és megduplázta ezt a pénzt. És azóta is szinte majdnem így van évről évre, hogy az önkormányzat mindig képes ezt emelni, és a kormány hozzátesz. Nem tudom elképzelni, hogy úgy szülessen egy ilyen fesztivál, hogy ne hasonló minta jöjjön létre, tehát egy olyan vidéki város, ahol a szakmai elit megvan, az infrastruktúra megvan, az akarat megvan, és valahogy előteremti a pénzt ahhoz. Azt gondolom, hogy nagyon nagyszerű, mert „csak” 150 millióra van szükség mindkét fél részéről.

Váradi Júlia

Kérem, hogy a jelenlévők is szóljanak hozzá.

Heindl Vera vagyok, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészeti főosztályának munkatársa. Csak egyetlen apró dolgot szeretnék tisztázni. Zsámbéki Gábor igazgató úr fölvetette, hogy nincsenek itt azok a kulturális döntéshozók, akik arról tudnának nyilatkozni, hogy milyen financiális lehetőségei vannak valójában egy ilyen fesztivál megrendezésének. Azt mindenképpen szeretném tisztázni, hogy én azt hiszem, hogy ennek a kerekasztal beszélgetésnek ez nem is volt célja, és nem tudok róla, hogy a felső vezetésből valaki meg lett volna híva az előadók közé. Kérem, mondják meg, ha ez nem így van.

Váradi Júlia

Hát én azt gondolom, hogy a Nemzeti Kulturális Alap elnöke elég magas funkció ahhoz, hogy esetleg a döntéshozásban való elképzeléseket közvetítse.

Koltai Tamás

Csak egy mondat, bocsánat. Nem, valóban, hiszen miért hívjunk meg valakiket valamire, amikor nincs eldöntve, hogy akarunk-e valamit csinálni? Tehát nem akartunk kész helyzetet teremteni, és nem akartunk senkit tetemre hívni, hogy miért nem adott pénzt arra, amire senki sem kért eddig.

Csáki Judit

Én kérdezni szeretnék. Természetesen, amire Zsámbéki Gábor azt mondta, hogy álkérdés, az egy kérdésnek a formája. A kérdés valójában úgy hangzik, hogy mit érdemes idehozni, miért érdemes idehozni? Valamint arra azért visszatérnék, amit Zsámbéki Gábor is hangsúlyozott, hogy a most jelenlévő külföldi előadásoknak a propagandája hiányos. Tehát lehet, hogy addig viszont abba kellene pénzt nyomni valóban, amik már eljönnek Magyarországra, akár azért, hogy a Katona József Színház művésznője értesülhessen arról, hogy az a Hermanis aki, esetleg őt érdekli, az nem este 7-kor, hanem este 10-kor is megnézhető a Trafóban, tehát esetleg ő odaért volna az előadása után, de fogalma sincs róla. Egyébként ez velünk is előfordul. Nekem fontosabb, tartalmi kérdésem ennél, hogy egy ilyen nemzetközi színházi fesztiválon mit akarunk, vagy akarnak idehozni. A Best of Európát? Amire most kell bukkolni: a 2008-as Marthalerre, vagy a Castorfra? Látatlanban kellene egy csomó mindent lefoglalni? Mert akkor ez fölveti azt a problémát, amiről tegnap volt szó, hogy ugye lábon fogunk megvenni elkészülendő előadásokat, és akkor tényleg csak a nevekre érdemes menni? Azért, hogy idehozzuk Európa vezető színházművészeit? Valószínűleg egyébként ezzel sem lehet nagyot bukni, az más kérdés, hogy ezek vajon mennyibe kerülnek, hiszen ezek nemzetközi színházi ipari termékek is. Fesztiválprodukciók. Vagy pedig, és ez a Krystyna Meissner féle út, egy gondolat köré szervezni a fesztivált, és arra hívni meg látott produkciókat. Egyébként, hogy a külföldi nemzetközi színházi fesztiváloknak mennyi a véletlen rátája, vagy az esetlegességi rátája, arra csak egy apró példát fogok elmondani, igazán nem dicsekvésből. Én valamiért évekkel ezelőtt elkerültem Szarajevóba. Azóta természetesen minden évben a szarajevói fesztivál igazgatója idetelefonál, és én abszolút privát kapcsolatokkal színházi titkárságokon keresztül próbálom elérni, hogy mely napokon mely előadások kerülnek műsorra, hogy ez az ember három nap alatt meg tudja nézni. Ezekben azért nagyon nagy az esetlegesség.

Tehát a következő, ami fölmerül, hogy ki válogat erre? Ki veszi ezt kézbe? Ki jelöli ki azokat az előadásokat, amik idekerülnek?

Váradi Júlia

Én azt gondolom Judit, hogy ebben neked teljesen igazad van, de még mindig nem tisztáztunk egy alapkérdést, a nagybírálathoz térnék vissza. Azt nem tudtuk eldönteni mindez ideig és talán azért nem jutunk ennek az egész gondolatsornak a végére, mert nem látjuk egészen pontosan, hogy mi a célunk. Mi a célja egy ilyen fesztiválnak? Kinek az érdekeit szolgálja, milyen eredményt hoz, miféle felmutatható jó következménnyel jár? Ha ezt tudjuk, akkor tudjuk meghatározni, hogy kit kell idehozni. Kikkel kell ezt megcsinálni, hol kell megcsinálni és így tovább. Nagyon kíváncsi lennék, hogy van-e valakinek konkrét elképzelése arról, hogy mi lenne a célja a nemzetközi színházi fesztiválnak Magyarországon.

Gedeon József vagyok, a gyulai Várszínházból.

Az, hogy a magyarországi színházi szakmát mennyire érdekli a másik munkája, abból jól látható, hogy egyáltalán nem nézik a színházi szakemberek – nem a kritikusokról van szó – mások munkáját Magyarországon belül sem. Igazából a külföldi fesztiválokra sem járnak előadásokat nézni. Én Gyulán lakom, és szerencsém van, Romániában szinte minden városban van színházi fesztivál: Aradon, Temesváron, Kolozsváron és sorolhatnám tovább. Bizony-bizony át szoktam járni, amikor tudok. Ott sem találkozom magyar színházi szakemberekkel, akár rendezőkkel, akár színészekkel, pedig akik Kelet-Magyarországon laknak, talán át tudnának menni, mert gépkocsival is át lehet menni. Szóval, én azt gondolom, hogy van azért egy komoly érdektelenség, befelé zárkózás is. Amiről szó volt itt a Schilling-előadásnál, amit a Bodolay Géza mondott, hogy akkor bizonyos dolgokra nem csodálkoznánk rá, olyan dolgokra, ami tíz évvel ezelőtt is egy trend volt, mondjuk az európai színházi életben.

Én azt gondolom, mindenképp szükség van nemzetközi színházi fesztiválra Magyarországon, pontosan azért, hogy lássuk azt, hogy milyen irányzatok, milyen trendek vannak. Mi most Gyulán próbálkozunk ezzel, július 5-től 17-ig egy Shakespeare-fesztivált csinálunk, tehát egy tematikus fesztivált, amelyet minden évben meg szeretnénk csinálni. Külföldi előadásokkal, és neves rendezőknek az előadásait szeretnénk bemutatni. Purcarate Vízkereszt vagy amit akartok előadása lesz, a litván Koršunovasnak a Szentivánéji álom előadása, Bocsárdy László a magyar nyelvterületről, aki az Othelloját hozza el. Filmvetítések és több kiegészítő rendezvény, Shakespeare-konyhája. Tehát meg lehet csinálni egy kisvárosban fesztiválokat, de valóban ehhez pénz is kell. A Nemzeti Kulturális Alaptól egy fillér támogatást nem kaptunk erre. Beadtuk ezt a pályázatot, hogy Gyulán csinálunk egy Shakespeare fesztivált. Visszajött a színházi kollégiumtól, hogy sajnos nem tudják támogatni. Azt gondolom, hogy egy város önmagában nem tud annyi pénzt áldozni erre, hogy egy ilyent meg lehessen tenni. Szegeden is van egyébként, a Bárka Színház is próbálkozik ilyesmivel, tehát igenis vannak Magyarországon nemzetközi színházi fesztiválok, de az elég szomorú, hogy ezek nem kapják meg a megfelelő támogatást. Úgy gondolom, hogy azokat kellene elsősorban támogatni, akik valamilyen kezdeményezést már elkezdtek. Persze azt lehet utána bírálni, minősíteni, hogy azok milyenek, hogy érdemes-e pénzt fordítani oda, de hogy igazából komoly támogatást nem adni, az elég szomorú.

Én azt gondolom, valóban nagyon sok pénz kell a nemzetközi színházi fesztiválokra, hiszen itt elhangzottak az összegek, 20-40 millióba kerül egy komoly világsztár, vagy egy világszínháznak az elhívása. Én is beszélgettem, hogy angliai színházi előadást hogyan tudnánk elhozni. Hát bizony a komoly angliai színházi produkciók ilyen összegbe kerülnek, 20-40 millió forintba. Elmondanám, hogy az egész fesztiválunkra nem tudunk ennyit fordítani. És amikor Csáki Judit mondta, hogy miért nem tudnak fesztiválokról, meg többen említették, hát azért, mert amikor arról van szó, hogy meghívjunk egy előadást és még szállást is adjunk, akkor utána már nem marad pénz igazából propagandára. Amikor azt halljuk, hogy Amerikában valahol 50 %-a a propaganda, akkor nálunk ez ennek töredéke lehet csak, mert vagy előadást tartok, vagy pedig azt meghirdetem rendesen.

Úgyhogy úgy gondolom, hogy azért pénzügyi feltételei is vannak egy komoly fesztiválnak. Azt nem várhatjuk, hogy a közönség annyit fizet, a jegyárakat olyan mértékűre nem lehetne emelni, ami behozna egy olyan bevételt, hogy fesztiválokat meg lehessen komolyan rendezni, mármint nemzetközi színházi fesztivál, egyébként a magyarországi fesztiválokra is ez jellemző. Tehát valamifajta támogatást kellene adni. Na most a városok adnak általában, ahol ezek a fesztiválok vannak. A megyék azok már nem biztos, hogy támogatják, de kisebb mértékben talán. Az országos támogatás is vagy megvan, vagy nincs. Én nagy problémának látom, és ezt fölvetném itt, hogy a nagy cégek Magyarországon egyáltalán nem támogatják ezeket a fesztiválokat.

Zimányi Zsófiának a tavaszi fesztiválján kívül én nem tudok olyan komoly színházi vagy művészeti fesztivált, amelyet nagy világcég komoly pénzekkel támogatna. Egyszerűen a nagy multi cégek igazából kivonultak. Márpedig Nyugat-Európában azt látja az ember, hogy bármilyen fesztiválra elmegy, ott elsősorban a bankok és nagy komoly cégek állnak a fesztiválok mellett, és nagyon komoly összeggel támogatják. Hát ez is nagyon hiányzik itt nálunk, erre is nagyon nagy szükség lenne. Köszönöm.

Váradi Júlia

Elkerülhetetlenül eljutottunk mégiscsak a pénzkérdéshez. Mielőtt megfogalmaznánk egy komolyabb nemzetközi színházi fesztivál célját, mégiscsak arról kellene beszélni, hogy hogy’ is van ez, érdemes-e nekivágni vagy gondolkodni rajta? Milyen pénzösszegek állhatnak rendelkezésre? Itt egy konkrét kérdés felvetődött. Ha jól tudom, a jelen lévők közül Zsámbéki Gábor és Gáspár Máté is kurátora a Nemzeti Kulturális Alap színházi kuratóriumának. Az lenne jó, ha elmondanák, hogy például egy ilyen megkeresésre miért negatív a válasz?

Zsámbéki Gábor

Az NKA színházi kollégiuma egy olyan összeggel rendelkezik és oszt szét minden évben, amely a magyar színházi működő pénznek az 1 %-a. Tehát azt lehet mondani, hogy az egész működést illetően igen csak jelentéktelen korrekcióikat tud tenni. És korrekciókat tud tenni. Nem tud megoldani kérdéseket. Tud valamiket preferálni, amelyekről azt gondolja, hogy hasznos és jó kezdeményezések, és természetesen azt jelenti, hogy olyan – és évről évre emelkedő tömegű pályázattal találkozik – hogy azok kielégítése az nem elképzelhető, sőt töredéküknek a kielégítése sem elképzelhető. Tehát nagyon kemény kézzel kell osztályozni.

- Miket támogat a színházi kollégium?

- Mondjuk például a Gyulai Várszínházat, miközben úgy emlékszem, hogy a kollégium a Vidnyánszky féle produkciót támogatja anyagilag, és arra is emlékszem, hogy a Shakespeare-fesztivál érdekesnek tűnt, sajnálatos módon akkor még a gyulai várszínház valószínűleg nem tudta, hogy mely előadásokat fog meghívni, úgyhogy egyáltalán nem volt feltüntetve csak maga az ötlet, nem az, hogy milyen előadásokról lesz szó. És így nagyon nehéz bármiről beszélni. Ezt a programot hallva például énbennem sokkal nagyobb az érdeklődés, mert ismerem a krajovai Vízkereszt-produkciót, tehát tudom, hogy mennyire érdemes Magyarországra hozni. Lehet, hogy ha a pontos program akkor létezik, az NKA-nak akkor sem jut erre pénze, de úgy, hogy meg sem volt adva, úgy természetesen esélye sem volt. Ennyit erről, hogy ne kenjük el a dolgokat.

Váradi Júlia

Azért én azt gondolom, nem kerülhetjük el azt sem, hogy most itt Harsányi László megszólaljon nem csak abban az ügyben, hogy ki kaphat pénzt egy fesztiválra és ki nem, hanem egyáltalában ennek a nagy mennyiségű pénzösszegnek – mert mégiscsak nagy mennyiségű bizonyos szempontból, amely fölött a NKA rendelkezik – miféle koncepciója van arra vonatkozóan, hogy az ilyen típusú fesztiválok támogatandók-e egyáltalán a nemzeti pénzekkel?

Harsányi László

Azzal szeretném kezdeni, hogy a vita elején, amikor a tudásom nagyságrenddel kisebb volt erről, ott könnyebben vittem volna a bizottság elé egy ilyen döntést. Most, hogy sokat tudok, már nem. Ennyiben elérte a célját. Az alapkérdésekre adandó válaszok a levegőben maradtak egyelőre, és most hallották azt, amit a Gábor mondott, hogy mennyi a pénzünk. Nyilván egy ilyen történet egy plusz forrást igényel, és azért mondtam, hogy van pénze az alapnak, mert szokott volt plusz forrásokat, pénzösszegeket mozgósítani. A legutolsó ilyen, hogy nagyságrendről beszéljek, a Nagy Könyv. Talán néhányan hallottak róla.

A problémám nekem a beszélgetés jelen állapotával az, hogy nem tudom – mert nem született világos válasz a szakmától –, hogy itt egy olyan eseményről van-e szó, ami alapvetően és meghatározó módon a színházi szakma számára jelent egy nagyon jelentős impulzust –, akkor azt nézzük meg, hogy ennek a megteremtése nem csak mibe kerül, hanem milyen lehetőségeket jelent a szakmának, milyen útjai vannak, hol kell megcsinálni. Nem fontos tehát, hogy sok néző legyen? Avagy arról van-e szó, hogy itt lenne egy olyan esemény, ami ha nem is hasonlítható a tavaszi fesztiválhoz, de rendkívül széles érdeklődésre számot tartó, akkor viszont egész más premisszákból kell kiindulni. Azt ne mondja nekem itt senki, hogy mind a kettő, mert azzal végképp nem tudok mit csinálni.

A másik: egy picit szeretném a világosabb beszéd felé is ellökni ezt a beszélgetést, még ha nem is tudjuk befejezni. Azért az én kezemben ott van, és perceken belül ott lesz a színházi kollégium előtt a Bárka Színháznak a javaslata egy ilyen őszi, nemzetközi fesztiválra, amiben magyar szereplők és határon túli színházak részt vesznek. A Bárka Színház ismereteim szerint ezt egy 30 milliós összköltségvetésből akarja megcsinálni. Tudom, nem ugyanaz, lehet ezt mondani. Csak ugye ilyenkor nem tudom hirtelen, hogy ezek a dolgok hogyan építhetők föl. Lehet-e gondolkodni egy felmenő rendszerű elképzelésben? Az egy külön kérdés, hogy egy folyamatos fesztivál jelenlétre gondol-e a szakma, mert annak az intézményi háttere egész más, mint egyszer megcsinálni, aztán majd 5 év múlva megcsináljuk a másikat. Teljesen nyilvánvaló, hogy a folyamatos jelenléthez egész más állami részvételi filozófia kell. Akkor például a Kulturális Alapot nem ajánlanám, mert ő nem vállal be egy ilyen fenntartó támogatást.

Ami végiggondolható most az én számomra, abban mindenképpen mintha többségi szavazat lenne, hogy egy ilyen fesztivál alapvetően szakmai közönségnek szól. Ha ezt nem Budapesten csinálják, akkor megvan ennek a húzóereje, hogy a szakma odamegy és megnézi, talán ez is igaz. Abban tehát nem látok világosan, hogy ebben mit képzel el a szakma. Nem látok abban sem, hogy ez tematikusan összeépíthető-e, ebben is különböző vélemények vannak. Tehát tudok-e egy témát a centrumba rakni. Andrásnak is volt egy ilyen válasza, hogy tényleg 300 millióból az egész színházi szakmát ki lehet utaztatni egy-egy színházi fesztiválra, lehet, hogy olcsóbb lenne, de nem ez a cél. Hadd mondjam azt, nagyon kiforratlan ez az elképzelés, viszont Gábor azzal sem tudna meggyőzni, hogy ő csinált két Euro fesztivált, mert ahogy te mondtad, véletlenszerűen estek be, úgy kapartad össze a pénzt, egész más volt a dolognak az akkori lehetősége. És a végére a következőt szeretném mondani: természetesen az alap formális működésében abszolút nem lehetetlen egy ilyen, vagy ehhez hasonló nagyságú pénz kihasítása. Nem a színházi kollégium pénzéből, hanem külön programként. Gábor nagyon jól tudja, hogy holnap le szeretnék ülni néhányatokkal, nem erről – hanem arról beszélni, hogy jövőre ne csináljunk-e olyan művészeti elképzelést, amihez 4-500 milliót az alap biztosítana. Én mást képzelek ebbe bele, de ez most részletkérdés.

- Ez most tényleg részletkérdés, vagy titok? Mert akkor most jutottunk el a lényeghez. Ha már van elképzelés is arra, hogy ezt a 400 milliót hogy kéne elkölteni...

- Még egy dolog. Valóban, ami a színházi kollégiumnál rendelkezésre áll, az mennyi idén 300 millió körül van. Ez ugye az egész magyar színházi élet szempontjából marginális. Ez egy nagy kérdés mindannyiunknak, hogy akkor próbáljunk-e koncentrálni bizonyos dolgokra és például hagyjunk föl a kőszínházak kiegészítő finanszírozásával, akik kapnak egy-két milliót, aztán mennek vele, amerre mennek? Vagy fordítsuk – ami nekem mindig az álmom volt, a hozzá nem értésemből fakadóan – a színházi szakma környezetére: fesztiválra, lapokra, továbbjátszási támogatásra, az alternatívokra, a struktúrán kívüliekre, akik számára 2-3 millió a lét- és nemlét kérdése. De ezt a szakma képviselői döntsék el. Ha erre hajlandó a szakma, akkor mi nem fogunk ellenállni.

Bérczes László Bárka színház

Egészen különböző dolgok hangzottak el, amivel mélységesen egyetértek, vagyis azzal, hogy ehhez kb. 3-400 millió forint kell, és nagyon valószínű, hogy ezt vidéken érdemes létrehozni. Amit én most pár mondatban elmondok, hogy mi az a „kicsik”-terv, nem ehhez hozzászólás. A mi, az én lehetőségeim akkorák amekkorák, másból, mint a realitásunkból nem indulhattunk ki, vagyis abból, hogy a lépcsőn kell egy-egy lépést följebb menni, mert azt a nagyvonalú gesztust mi, mint Bárka Színház, de talán akármelyik színházat mondhatom, nem tudja megtenni, hogy tessék magyar színházi szakma, itt a 350 millió forint, csináljátok. Ezt mi nem tudjuk, tehát kicsiket lépünk. És ez meg fog történni most szeptemberben, hogy mekkora léptékben, kettőt lépünk, vagy másfelet, ezt még nem tudom.

Annyi történik, hogy május elején Lengyelországban egy lengyel fesztiválon megalapítottunk egy közép- és kelet-európai színházi szervezetet, 8 ország 9 színháza van benne. Ezt mi szeretnénk természetesen tágítani, most idáig léptünk.

Ezeket a színházakat, legalábbis kb. 5-öt összegyűjtünk szeptemberben, plusz 5-6 magyar színházat, hiszen arra a lépcsőfokra lépünk rá, ahol eddig álltunk, hiszen négyszer már a stúdiószínházi fesztivált már megcsináltuk a Bárkán, tehát onnan lépünk eggyel vagy kettővel följebb, amikor is egy orosz, egy lengyel, egy cseh, egy szlovák és egy román társulatot még meghívunk ehhez a fesztiválhoz. Sokat emlegették, emlegettétek a rigaiakat, hajszálon múlt, hogy nem tudtuk őket egy másik produkcióval meghívni. Tehát ez a bizonyos Harsányi László által említett 25-30 milliós dolog nem válasz arra, amiről itt most szerintem joggal nem csak álmodozunk, hanem valamiképp akarunk. Ha még két-három lépcsőfokot jövőre tudunk följebb lépni, biztos, hogy nem maradhatunk a Bárkán belül, de nem is akarunk. Biztos a Trafóval és másokkal össze kell fognunk, és még akkor is azt gondolom, ha még nagyobbakat lépünk majd, akkor biztos, hogy vidékre kell menni. Még egy apróságot, egyúttal ezt a fesztivált össze szeretném kötni az idén először létező Katona József drámaírói pályázattal is, ott felolvasást is szeretnénk úgy, hogy ezeknek valamiféle nyers változata létezzen külföldiül, valószínűleg angolul, és aztán ki-ki látja, hogy kell-e neki vagy sem.

Váradi Júlia

Azt gondolom, hogy azok a tapasztalatok, amelyeket Jordán Tamás szerzett itt Pécsett, most már jó néhány év alatt, és azok a mondatok, amelyeket leírt vagy elmondott a nemzetközi színházi fesztivállal kapcsolatos beszélgetések során, amelyek részben negálták azt az elképzelést vagy lehetőséget, hogy Pécsre, a POSZT mellé költözne esetleg egy ilyen nemzetközi fesztivál, most összefoglalhatók lennének.

Jordán Tamás

A vita elején nem voltam itt, mert a tévébe kellett mennem, nem tudom pontosan, mi hangzott el. Leginkább ahhoz tudok csatlakozni, amit Gáspár Máté mondott, de majd a későbbiekben, hogy mi az igazi haszna egy fesztiválnak.

Először arról beszélnék, hogy szerintem – ellentétben sokak véleményével – nem tud vidéken lenni a fesztivál. Megmondom miért. Technikai oka van. Ahhoz, hogy egy előadás bekerüljön, ahhoz legalább 1 nap, de inkább 2 nap kell az adott színháznak. Be kell építeni, be kell világítani, hihetetlen gondossággal kell megoldani azokat a különbségeket, amik adódnak. Tehát ha egy vidéki színház áll rendelkezésre, vagy Pécs, akkor úgy nézne ki a fesztivál, hogy 2 nap építés, világítás, esetleg két előadás, aztán megint két nap szünet, aztán megint 2 előadás. Ez szerintem nem tesz jót a fesztiválnak. De nem is lehet másképp megoldani. Nincs olyan vidéki város, amelyik több érvényes helyszínt tud felmutatni. Azért gondolom Pestet, mert ott van 3-4 színház, amelyik váltva tudja. És akkor minden nap lehet előadás, mert amíg a többiek játszanak, addig az adott helyeken lehet építeni.

Kezdem ezzel, hogy nem tudom elképzelni vidéken, bár minden gondolatom preferálja a vidéket, a megyejárástól kezdve. Technikailag csak Pestre tudom elképzelni.

Hogy kell-e nemzetközi fesztivál? Egy színházi embernek erre a kérdésre zsigerből rá kell vágni, hogy igen, kell! Mondják az ápolónők, mondják a tanítónők, hogy nem kell, mondják a munkanélküli vájárok, hogy nem kell színházi fesztivál, mi azt kell, hogy zsigerből mondjuk, hogy igen, kell. Aztán ha továbbmegyünk és elkezdünk gondolkodni, és azt mondjuk, hogy igen, akkor felelősséget érezve mindenért, az ország helyzetéért, a színház sorsáért stb., akkor bizony alaposan át kell gondolni, hogy az igent mivel tudjuk megtámogatni.

Azt gondolom, hogy ez a beszélgetés most nincs jó ritmusban. Kicsit óvatosan bírálom a dolgot. Szerintem Harsányi Lászlónak a beszélgetés ezen stádiumában nem kellene itt lennie. Ahhoz, hogy egy ilyen felelősségteljes döntés megszülessen, szerintem 3-4, vagy 8-10 embernek feltehetőleg jó néhány éjszakát feláldozva kellene kidolgoznia alternatívákat, és amikor az megvan, akkor lehetne beszélni a szakmával, hogy amennyiben lenne színházi fesztivál, akkor mi lenne.

És amit a Gáspár Máté mondott: szerintem nem az a fontos, hogy mondjuk, ha eljön 10 előadás méregdrágán (tehát kell az a 300 millió), kettőt játszik, van 8 ezer nézője, abból 1200 szakmabeli, a többi közönség. Ha csak ez van, akkor valóban nem érdemes nemzetközi színházi fesztivált csinálni, mert luxuskörülmények között lehet ebből a pénzből kiutaztatni és 5 csillagos szállodában lakatni a kultúrára éhes szakmai és nem szakmai közönséget.

A lényeg az az, hogy a nemzetközi fesztivál, ha lesz, az nem a mának szól, hanem a tíz év múlvának. Akik most 20 évesek, és 10 év múlva 30 évesek lesznek, azok megkapják azt, amit ők is alakítanak, ami egy európai gondolkodás, több nyelven beszélő emberek személyes nexusai, ismeretségei, barátságai, tehát amit Máté mondott, hogy ennek az igazi haszna az, hogy hallatlan innovatív dolog. Kiszámíthatatlan és forintban nem fejezhető ki az, amiről tudjuk, hogy mit jelent egy személyes kapcsolat, mit jelent egy közös kávézás, akár egy közös berúgás, vagy akár egy közös beszámoló. Szóval, hogy a szakma miket tud a saját nemzetköziségével a nyelvi elszigeteltség ellenére, azt én akkor tapasztaltam, amikor éppen Nancy-ban volt az első fesztivál, ahol a Jacques Lang volt a fesztiváligazgató, és huszonvalahány évesen mindenkit személyesen fogadott, kezet rázott vele, hátbavágta és kívánta, hogy érezze jól magát. És ott a kantinban mindenki mindenkinek a barátja volt. A fecsegést abbahagyom.

Tartalmi kérdéseken múlik. Természetesen az ereje, a hatékonysága az, hogy évek alatt belekerülhet a magyar színház az európai színház elitjébe, a nexusaival, a kapcsolataival megtermékenyíti a színházat, új formanyelvet kényszerít ki, mindent, ami jó, aminek hozama van, de nem hanyagolhatjuk el azt a kérdést, hogy ez milyen legyen.

Én azt gondolom, ha eldöntjük, hogy legyen színházi fesztivál, én kicsit más stratégiával csinálnám. Ha eldöntöttük hogy van, akkor nagyon fontos, hogy milyen legyen. Legyen egy best off fesztivál, legyen az utolsó művek fesztiválja, vagy a legnagyobb európai bukások, amik mégsem voltak érdektelenek. Teljesen mindegy, hogy mi, de egy grémium, amelyik ért ehhez, sok éjszakai beszélgetéssel megmondja azt, hogy három típust tud elképzelni. Biztos, hogy a három típus mindegyike tökéletesen szolgálja azt a célt, amiért itt nemzetközi színházi fesztivált kell rendezni. De nem vonható ki alóla a munka. Nem lehet hevenyészve beszélgetni, hogy mi legyen. Néhány embernek, akit a szakma megbíz, vagy kikiáltják magukat annak, kell venni a fáradságot, és ki kell érlelni ezt a dolgot, és aztán beszélni a szakmával. És akkor bizonyára olyan kiérlelt koncepciókról van szó, amelyeket senki nem fog megkérdőjelezni, csak vitatkozni fog azon, hogy melyik jobb a másiknál.

Ami a stratégiát illeti, azt gondolom, hogy ki kéne nevezni egy grémiumot, amelyik felelősséget érez, amikor már megvan a koncepció, akkor természetesen egy ember kezébe kell letenni. Már koncepciókkal kellett volna így itt leülnünk, ebben a körben.

Így együtt ezt nem lehet keresni. Itt nem fog kialakulni egy koncepció így.

Váradi Júlia

Talán itt még nem koncepciót alakítanánk, hanem a cél itt az volt, hogy egyáltalán végiggondoljuk, hogy amennyiben kell és az világos volt, hogy kell, akkor milyen szempontok azok, amelyeket érdemes figyelembe venni, és melyek azok, amelyekről érdemes továbbgondolkodni. Aztán nyilván egy koncepció kialakításában már a szakemberek grémiumának kell részt venni.

Jordán Tamás

Azért kell, mert szerintem 10 év múlva – ha ezt jól kezeljük – olyan lehet a magyar színház, amilyennek lennie kell Európában.

Váradi Júlia

Azt gondolod, hogy a magyar színház minőségétől is függ az, hogy egy nemzetközi fesztivál sikeres lehet-e vagy nem?

Gáspár Máté

Most itt tartunk. Visszaemlékszem arra, hogy régebben ez nem volt evidencia. Aztán egyre többen kezdték mondani, és ez a szezon, ez a pár hónap végigsodorta ezt a témát odáig, hogy most erre létrejött egy leülés. Most jutottunk el odáig, hogy erről most érdemes beszélni. Ez a beszélgetés elkezdődik, és most van az a pillanat, amikor erről koncepciókat kell gyártani. Hogy ez milyen grémium, ki üljön le... ez most arra jó, hogy pár csapásirány fölvetődjön, aztán ki-ki döntse el, hogy kivel van kedve beszélgetni. Én rettenetesen félek a grémiumoktól. Azt látom, ha a jelenlegi színházi felállásból indulunk ki és mindenképpen egy széles körű szakmai konszenzust keresünk, akkor egy olyan se hús, se hal kerekasztal jön létre, amely tapasztalható más grémiumok esetében is.

Szerintem ezt az elnök úr teljesen tisztán mondta, hogy a Nemzeti Kulturális Alapnak nem az a feladata, hogy egy Magyarországon rendszeresen megrendezett színházi fesztivált fenntartson, mert projekteket támogat. Maximum egy nagy durrt tudunk magunkból kiszorítani jövőre, vagy valamikor. Ha Magyarországon erre azt mondjuk, hogy kell, – kétévente vagy minden évben? – ez már a koncepciónak a része, akkor ezzel bizony a minisztériumot kell megtalálni, mert ott vannak a fenntartási pénzek, és ott kell ennek a szervezeti formáját bebetonozni. Legyen vezérigazgató, aki szeretne az lenni.

Szabó György

Ha perspektivikusan gondolkodunk és 10 év múlvában, akkor könyörgöm, ez is egy eszköz lehessen a fejlesztésre. Most találkoztam – emlegettétek a Hermanist – mi, amikor a Trafóban játszottak, utána hosszan leültünk, beszélgettünk. Ő most egy olyan fesztiválra megy valahol a Ruhr-vidéken, ahol tönkrement az ipar, mindent leépítettek, és kitalálták ezek a német Münchausen-bárók, hogy úgy menekítik magukat előre, hogy ezeket a csodálatosan lepukkant gyárcsarnokokat átalakítják színházzá, azt adják oda Hermanis-nak és csapatának, és ott lesz egy fesztivál. Olyan vonzereje van, hogy egy csoda.

Török András

Úgy érzem, ha semmilyen eredménye nem lesz ennek a megbeszélésnek, akkor én nem merek a Szabó Gyuri szemébe nézni, ha kimegyünk, úgyhogy én egy nagyon szerény felajánlást szeretnék tenni. Én egy pici kis ügynökségnek vagyok az igazgatója. Egy homályban maradni kívánó nagyvállalat kis pénzt ránk bízott, hogy az innovációt segítsük elő. És lenne néhány százezer forintunk arra, hogy egy kis – 5 főnél nem nagyobb – bizottság ezt a koncepciót kidolgozza, és ha bármilyen eredményre jut, akkor mi ezt a kis pénzt boldogan kifizetnénk erre, hogy történjen és haladjon előre a koncepció. Tudom, hogy nem pénzért csinálja, aki csinálja, mégis ez a nagyszerű találmány, a pénz az szokta segíteni a gondolkodást. Amennyiben ez bárkit érdekel a jelenlevők között, én azt szeretném, hogy esetleg a Jordán Tamás meg a Gáspár Máté, de legalább az egyikük legyen benne. Úgyhogy egy telefonhívást fogok várni valamelyiküktől és 14 napig él az ajánlatom. És még egy apróságot szeretnék hozzátenni. A személyes kapcsolatokhoz egy egészen megrendítő élményem van. 95-ben a Művelődési Minisztériumban dolgoztam, akkor a tavaszi fesztiválon itt volt Bob Wilson, és én kísérgettem itt, én voltam a házigazdája, és alig értettem valamit a színházhoz. Ennek ellenére elkérte a névjegyemet és 9 éven át kézzel írott kis képeslapokon értesített, hogy hol dolgozik és mikor lesz a premier, és szeretettel vár. Kézzel írott képeslapokat kaptam Bob Wilsontól, úgyhogy egyszer el is mentem a hamburgi Thália színházba, és csodálatos élményem volt. Úgyhogy nagyon kellene, hogy Magyarországon is legyenek Bob Wilsonok.

Váradi Júlia

Azt hiszem, ez lenne a záró momentuma ennek a beszélgetésnek.

Koltai Tamás

Nagyon-nagyon nyugtalan vagyok, bár rengeteget tanultam, és egész másképp látom a dolgot, mint amikor idejöttem. Az rendben van, hogy rosszkor és rossz helyen van ez a beszélgetés. Ez pontosan azt támasztja alá az én számomra, hogy ez azért jött létre, mert mi ezt nagyon erőszakoltuk. Valószínűleg nincs valódi igény arra, hogy legyen egy nemzetközi színházi fesztivál. Mert ha mi nem erőszakoljuk, hogy erről egy ilyen grémium, egy ilyen társaság beszéljen, akkor valószínűleg senki nem beszélt volna ezekben a napokban, hetekben, hónapokban vagy években róla. Tehát nem érzem azt, hogy a színházi szakma agyában járna ez a dolog, hogy egy ilyent létrehozzon.

A másik: amit tanultam. Itt teljesen két malomban őrölünk. Két nagyon jó malomban. Nagyon felfújjuk ezt az ügyet, és arról beszélünk, hogy milyennek kellene lenni 1 darab elit nemzetközi színházi fesztiválnak.

Itt helyi kezdeményezések vannak. Amikor azt mondja valaki, hogy vidéken, egy színházban nem lehet fesztivált tartani, akkor én azt kérdezem Gáspár Mátétól, hogy ugye a dűnében nincs világítás, és dűne helyett az erdőben sincs, és Kapolcson sincs mindenhol. És nem azért van 4000 fesztivál, mert mint a patkányok elszaporodnak, ha nincs patkány-mentesítés, hanem azért, mert helyi közösségek igénylik. Bizonyos helyi közösségek fontosnak tartják azt, hogy közösségi élményben legyen részük, és ezért azt megszervezik.

Azt gondolom, hogy Kapolcs és környékének a presztízse is megnőtt azáltal, hogy ott egy fesztivál van. Én azt látom problémának – teljesen a Kovalik Balázzsal értek egyet, ma leginkább, aki azt mondta –, hogy érdeklődés, mentalitás, mind-mind arra mutat, hogy 50 évvel vagy még többel vagyunk elmaradva és semmi jel nem mutat arra, hogy ezen bármi változás lenne. Mert ha lenne, akkor még viccből és tréfából sem mondaná szerintem azt a Máté, hogy a váci önkormányzat rémült arcot vágna, ha ott a Schilling Árpád megjelenne, mert akkor tudná ki a Schilling Árpád és azt gondolná, hogy fantasztikusan megnövelné Vácnak és környékének a lehetőségeit, a presztízsét, a közösségi kultúráját, az infrastruktúráját, ha ott egy fesztivál lenne. És azt gondolom, hogy Vácott – amit Schilling Árpád szervezne – nem egy olyan fesztivál lenne, ahol az egyik este Marthaler, a másik este a Bondy, a harmadik este a Zadek, és negyedik este a Brook előadásait lehetne látni. Valószínűleg nem is erre lennek szükség, hanem arra a fesztiválra lenne szükség, amit Vác és közössége igényel. Amit ő nagyon akar. De annyira akar, hogy nem várja meg, amíg Schilling Árpád odamegy, hanem fölkeresi Schilling Árpádot, hogy hadd legyen már nálunk egy fesztivál. És amíg ez nem lesz, addig azt gondolom, hogy fesztiválokra nincs szükség Magyarországon.

Zsámbéki Gábor rettenetesen kierőszakolhatta – nagyon ügyesen, és nagyon nagy hálával tartozunk ezért – azt a sok pénzt, amiből a két felejthetetlen uniós fesztivál lett. De hogy ezt erőszakolni kell, tehát hogy azt kell mondani, emberek, vegyétek észre, hogy itt valami fontos történik, ezt én abszurdnak tartom. És abszurdnak tartom azt is, hogy kunyerálni, kuncsorogni és koldulni kelljen. És azt is, hogy ... hogy mondjam, ha már egy olyan fesztiválban is gondolkozunk a helyi fesztiválokon kívül, ami esetleg a magyar színházi kultúra elmaradottságát vagy a jelenlegi fejlődő és jó hírét még öregbítené és stb. stb., tehát egy nagyobb szabású fesztiválban, akkor azt gondolom, hogy szintén nem kuncsorogni kellene a pénzért. És lehetetlennek tartom azt is, hogy valaki erre, –most nem a Török Andrásról van szó, hanem valaki másról, – egy nagy összeget felajánlana, mert egészen biztos, ha egy fesztivál megvan, akkor mi lesz a következővel?

Azt gondolom, hogy egy nagyobb méretű – és még mindig nem elit fesztiválról beszélek – nemzetközi színházi fesztivált minimum négy évre kell előre tervezni, és minimum 4 alkalommal kell biztosra menni, hogy az meglegyen. Na most a mai magyar, nem is annyira, sőt egyáltalán nem gazdasági, hanem politikai helyzetben, ahol nevetségesnek tartom, hogy minden regnáló kulturális miniszter azzal szórakozik, vagy őt azzal szórakoztatják, hogy odamennek hozzá az intézmények és az előző miniszter által tett ígéreteinek a beváltására próbálják rávenni, tehát ilyen körülmények között azt gondolom, hogy az erőfeszítés nem éri meg. Nem éri meg, mert ha valakik Magyarországon, bárhol, akár helyi, akár minisztériumi szinten nem értik meg, hogy erre szükség van, akkor nincs értelme ezt erőltetni. És azt gondolom, hogy egyvalamit nem tudok elfogadni, azt, hogy nincs pénz. Pénz van. Biztos, hogy van. Az a kérdés, hogy mire van. Például meglepődve olvastam az újságban, hogy ma is, miközben itt ülünk, egy nemzetközi filmfesztivál zajlik Székesfehérváron, az újság szerint körülbelül 150 millió forintból, amit valahol valakik összeadtak. Tehát azt gondolom, hogy ez egy abszurd dolog, hogy nincs pénz. Hogyne volna. Sok mindenre van. Arra van pénz, amire akarják, hogy legyen. Én azért nem tudom elfogadni, hogy nincs, mert azért nincs, mert vannak, akik nem akarják. Általában nem akarják, hogy legyen. Erőszakolni kell, hogy legyen. Ez most a nagy fesztiválra vonatkozik, ami nyilván tényleg legalább 400 millió forintba kerül.

A többi, amiről itt a másik malomban őröltünk, és amire én eddig nem gondoltam, és ez az én tapasztalatom ma délután, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy úgy gondolom, hogy nem feltétlenül egy ilyen elit fesztiválban kell csak gondolkoznunk. Hanem azokon a helyi lehetőségeken is, hogy hogy’ lehet elérni azt, hogy legalább annyi presztízse legyen egy helyi közösségnek! Lehet az önkormányzat, lehet az egy gazdag ember, bárki.

Az élő ellenpélda erre Románia, ahol „minden városban” van egy fesztivál, meg Lengyelország, meg Csehország. Ha én jól tudom, de lehet, hogy rosszul tudom, ezek nem annyira fölöttünk álló, gazdaságilag prosperáló országok, ahol dől a pénz és csurog az arany, de valószínűleg mégis így van, mert különben nekik honnan van pénzük arra, hogy nemzetközi fesztiválokat rendezzenek? Azt gondolom, hogy azért, mert igényük van rá, hogy legyen. És ha igényük van rá, akkor lesz. És nem hiszem, hogy százezer grémium kell hozzá.

Szabó György

Amit én próbálok forszírozni, az a nemzetköziség. Én úgy érzem, hogy a magam területén megpróbálok tenni valamit, hogy ez a dialógus kialakuljon. Azt mondják, hogy a szakma elfoglalt, az újságírók elfoglaltak, a közönség is elfoglalt, és gyakorlatilag nem jönnek. Ezt ki lehet mondani. Ezt lehet látni. A nyelviségtől megijed a közönség, a szakma is, meg aki efölött van. Ez tény. Én azt mondom, hogy én, mint Trafó, nagyon örülnék, ha lenne fesztivál, de azt is látom, ha azt mondanák, hogy brusztoljak ki egy húszmilliós fesztivált, belegebednénk. Megcsináltam ezt az ATM találkozót, 20 milliót tudtunk összeszedni, majd belepusztultunk egyébként. A Trafó állta a pénzügyi garanciát Brüsszel felé, hogy ez megvalósuljon. És 5 milliónként, politikai pártokkal egyenként kellett megküzdeni, hogy pénzt lehessen szerezni. Ennek eredményeként jutott ki jó pár magyar művész egyébként.

A másik ilyen félelem egyébként az, hogy ennyi pénzt összelejsztolni nagyon nehéz. Egyszer összelejsztolni talán még lehet, ha a belét széthajtja az ember, csak gyakran a tartalommal már nincs idő foglalkozni, és utána jön a fenntartás lehetősége. Én mondom, én csináltam 5 éven keresztül fesztivált. Igen, mindig az NKA, vagy valaki besegít. De az ember ott esik szét, és esik szét a tartalom is. 14 éve ugyanúgy partnere vagyok az őszi fesztiválnak, szponzora vagyok, milliókat dobok be én is ebbe a dologba. De a sztenderdizált költségvetése 30 vagy 40 millió forint, amit programra lehet költeni. A félelem, amit Te érzékelsz, Tamás, az, hogy iszonyú nehéz ma pénzt mozgósítani, átláthatatlanok a viszonyok, mindjárt választás lesz. A másik kérdés pedig az, hogy milyennek kéne ennek a fesztiválnak lenni? Vidéken vagy nem? Amikor én, mint Trafó válogatok, nemigen megyek hazardírozásba, tehát látott darabokat próbálok hozni. Ha én véletlenül mellényúlok, akkor azt mondom, úristen, ennyi pénzt kidobtál!

A válaszom a kérdésedre: jelen pillanatban Magyarország nem engedheti meg magának, hogy bemenjen ebbe a kooprodukciós rendszerbe. Mint Trafó, most bemegyek egyébként novemberben, mert egy európai pályázatba bementem, és kénytelen vagyok, csak az európai partner azt mondja, Gyuri te gyáva vagy. Más a mentalitás. A garast le kell tenni a kezdőnek.

A másik kérdés pedig az, egyfelől lehet hallani, hogy a nagyokat is be kéne mutatni, meg a kicsiket is, akik az innovatívak. Tehát azt mondom, hogy kéne a tetejét is mutatni, mértékkel, és a lenti folyamatokat bemutatni. Ilyen szempontból nem olyan könnyű a válasz arra, hoghy hol legyen... Lehet, hogy elképzelhető egy vidéki színházban, vidéken, mert egy nagy produkciót beépíteni lehet, míg a kicsiket mutatod. Nem igaz, hogy Budapestnek kell lenni.

És van egy másik dolog, ami a Trafó tapasztalata és a külföldi társulatok és a magyarok is mondják, hogy ha Budapestről kimozdulnak, akkor az katasztrófa. Ugyanis a magyar technikusi világ, az egész magyar repertoár rendszer nem vendégjátékokra épül. Mozdíthatatlan lámpákról van szó, teljesen más mentalitásról. Én csináltam bemutatót Szegeden, francia társulattal és a szegedi színháznak a trégerese a vendégjáték közben elment. És a társulat fent van a színpadon, és vetíteni kellene, le kéne jönni a trégeren a vászonnak, és nem jön le... szóval... Hazament. És akkor én azt mondtam, hogy le kéne vonni a pacáktól pénzt, és akkor az igazgató engem úgy lebaltázott, hogy ilyen- meg olyan vagyok, mit képzelek.

A másik a mentalitás kérdése. Tehát nem csak a közönség mentalitása, hanem a szakmai mentalitás is nagyon-nagyon visszaüt. A Trafóba úgy jönnek ezek a társulatok, hogy mindent üresen kérnek. Gyakorlatilag a mai színházban a látvány nagyon fontos. Azt mondják, olyannak kell lenni, mint egy ékszerdoboznak. Mindent tudjon. Tudjon csillogni, amit akarnak. Ennyit akarok mondani, hogy ezért nem könnyű. A másik, hogy nem demokratikus folyamat az, hogy hogyan csinálok egy koncepciót. Egy embernek ezt ki kell dolgozni. Elején valószínűleg át kell beszélni, de utána egy embernek oda kell adni. Ha azt mondják, hogy megvan a pénz, mekkora volumenű, akkor lehet letenni egy koncepciót. A keretét meg kell határozni.

Kovalik Balázs

Egy történet a Gyurinak a történetére. A Vérnász produkciónk kint Amszterdamban: a holland műszaki dolgozó az előadás közepén elment és a kaput én tologattam az előadásomnál, hogy azért becsukódjon és kinyíljon. Ennyit erről. De semmi baj. Én azt gondolom, hogy az a kérdés, hogy milyennek kell lenni egy fesztiválnak, mi legyen, hol legyen, és azok a kérdések, amik felmerültek... – van egy nagyon fontos dolog emögött: mindig van valaki, aki kezdeményez. Ha valaki kezdeményezi ezt a beszélgetést és szorgalmazza, akkor egyszer csak leülnek emberek. Ha valaki azt mondja, itt van pénz, 14 napig érvényes, ahhoz, hogy leüljetek és mondjatok valamit, akkor ez a kezdeményezés, erre történik valami. Ha a minisztérium mondja azt, akkor ő mondja. Ha az NKA, akkor az NKA, ha a Trafó, akkor a Trafó. És ha egy város vezetése, egy polgármester vagy a polgármester unokaöccse, aki színész szeretne lenni és kitalálja, hogy csináljon Biatorbágy felsőn egy fesztivált és beszél a polgármesterrel... ezek szerintem mindig nagyon személyes dolgokból indulnak el, és ha az a személy akarja és csinálja és viszi, akkor lesz egy Trafó, és akkor lett. Azt gondolom, hogy a Zimányi Zsófia a tavaszi fesztivált ugyanúgy viszi. Nem arról szól ez a dolog, hogy minden évben odadob neki az állam 2 milliárd forintot hogy csináljál valamit, hanem ő csinálja, csinálja, keresi, kutatja és vacsorázza össze ezeket a pénzeket. Egy színházvezető is a színházat azért csinálja. És ezek személyes ügyek, és ezek a személyek fogják eldönteni, hogy a fesztivál hol lesz, hogy a fesztivál milyen típusú lesz, és ahogy a Gyuri mondta, hogy a fesztiválra tulajdonképpen kik jönnek el. Lehet, hogy ez a döntés úgy néz ki, hogy az az egy személy, vagy aki kezdeményez, összehív egy grémiumot és a grémium dönt, lehet, hogy a nem tudom micsoda, de valaki ezt a dolgot motiválni fogja. És amikor ez nincs, akkor nem motiválódik. Aztán erre tud reagálni valamilyen módon a pénzes zsák, akinek ez az ügyködő ember vagy társaság megtetszik, szimpatikus lesz, és azt mondja, hogy na akkor fizetek, vagy pedig azt mondja, hogy hagyjál békén, és nem érdekel a történet!

Azért gondolom, hogy ez egy annyira személyes dolog. Itt beszélgethetünk, megállapodhatunk egy csomó mindenben, de azt is tudjuk, hogy a magyar színház ma úgyis úgy néz ki, hogy ha lesz egy három fős grémium aki eldönti a nagy nemzetközi fesztivál sorsát, abban a pillanatban a másik oldal azt mondja, hogy miért ő? És ő is csinál majd egyet, és akkor megint ott tartunk, hogy az NKA asztalára bekerül 450 pályázat, mert mindenki azt mondja, mi csináljuk az igazit ám! Én ebben hiszek, és abban hiszek, hogy egyszerűen ezen múlik. Mi sok mindenről beszélgethetünk, de azon fog múlni, hogy mikor lesz valakinek arra ideje, hogy azt mondja: én most ezt akarom. És akkor az, valamilyen úton el fog indulni. Itt most két akarás történt alapvetően. Valakik akarták, hogy ez a beszélgetés létrejöjjön, és létrejött. Valaki most felajánlott pénzt, és akar ezzel valamit csinálni. Majd ki fog derülni, hogy erre az akarásra milyen reakció jön létre. És azt gondolom, ezen megy tovább a dolog.

Balogh József, Szeged, Maszk Egyesület

Mi 1991-ben csináltuk az első nemzetközi színházi fesztiválunkat akkor, amikor még nem volt nemzetközi színházi fesztivál Magyarországon, és néhány hét múlva csináljuk a tizenötödiket, amikor ezek szerint – legalábbis a kérdésfeltevés szerint – még mindig nincs. Ha 15 évente egy percet rabolhatok tőletek, akkor végül is ez nem olyan nagy baj. Tulajdonképpen minden itt felmerült kérdésre válaszolni tudnék és nem azért, mert értek hozzá, hanem azért, mert végigcsináltam ezeknek a kérdéseknek az összes felmerülő aspektusát. Ez a fesztivál kezdetben szabad színházak nemzetközi találkozója, azóta a Thealter International nevet viselő és az elmúlt két esztendőben a magyarországi alternatív színházi szemlével kiegészült fesztivál mindent hoz abból, amit Ti, Önök itt végigbeszéltetek. Ez a fesztivál vidéken van. Nem kérdés. Azért van vidéken, mert Szeged nem Budapest. Ezt a fesztivált 12 év után támogatta először Szeged város önkormányzata, azért, mert én ismerem a szabaddemokrata alpolgármestert, az addigiakat pedig nem ismertem. Ők azt javasolták nekem, hogy járjak el velük vacsorázni, én azt mondtam nekik, hogy a barátaimmal szoktam eljárni vacsorázni.

A kezdetektől támogatja ezt a fesztivált, a Nemzeti Kulturális Alapprogram (NKA), támogatta a Soros Alapítvány – amíg volt – és a kezdetektől támogatta a minisztérium. De ez a fesztivál úgy született, hogy Nikolinyi István 1991-ben, mint a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója azt mondta: ha már ti itt vagytok ilyen amatőrök, mi meg csináljuk a Szegedi Szabadtéri Játékokat, ami a Dóm téren egy ilyen nagy és monstrum, és tudod, ott úgyse lehet olyanokat csinálni, mint amiket ti csináltok, itt van 500 ezer forint, és akkor költsd el arra, amire akarod. Ennyit a véletlenszerű kialakulásáról.

Azt is meg lehetett ez alatt a 15 év alatt tapasztalni, hogy nem rossz, ha van az emberben némi merkantilizmus és van némi pozitív hozzáállása is a dologhoz. Ha valaki nemzetközi színházi fesztivált szeretne csinálni Magyarországon, érdemes valóban megnézni, hogy hány nemzetközi színházi társulat hány helyre, mennyi pénzből és hány nézőt érintve érkezik egy adott esztendőben Magyarországra. Ezt azért érdemes megnézni, mert lehet, hogy kiderül, van 8-10 olyan hely Magyarországon és van két-három fesztivál, ahol nemzetközi társulatok lépnek föl és az egész nem kerül többe 400 millió forintnál.

Lehet, hogy kell egy olyan fesztivál, ami 400 millió forintba kerül, Budapesten van és akkor a krémet meg lehet hívni, semmi probléma, az egy másik fajta színházi fesztivál, más képet ad a mi országunkról is, és más képet kapunk a nemzetközi színházi trendekről és társulatokról is, ha egy ilyen úgymond „elit fesztivált” hozunk létre. Vagy pedig ha kiderül, hogy megfordul Magyarországon 120 társulat évente, abból a mi fesztiválunkon mondjuk 10-12, akkor kiderül, hogy mondjuk mi Szegeden ennek a 120 társulatnak vendégül tudjuk látni a 15 százalékát. A 300-400 millió Ft-nak a fél, illetve egynegyed százalékát költjük el erre a 10-15 %-ra. Az 500.000,- Ft, amivel 91-ben kezdtünk, az ma 12-15 millió Ft. Mi átlagban – ha ezt a 15 évet tekintem – évente 6-8 millió Ft-nyi összeg jön ki, ami a fesztivál nemzetközi részét illeti, hiszen mi magyar színházakat is vendégül látunk. Mindenki el tudja mesélni a maga történetét. Én is el tudom mesélni, hogy hogy lehet 10 millió Ft-ból egy nemzetközi színházi fesztivált csinálni. Egyébként persze sehogy. És ennek ellenére tovább lehet statisztikázni, 28 ország 146 színháza játszott Szegeden, és a mi trégeresünk még sose hagyta ott a színházat, igaz, hogy mi nem egy-két-három színházi épületben játszunk, hanem egy régi zsinagógában, és nem is minden darabnál van tréger, illetve egy használaton kívüli szállodában, amit néhány hétre színházzá alakítunk.

Tehát ami akarat, erő, elszánás, vagy személyesség, vagy véletlen kérdése, az mind összeadódik. A koncepció például az, hogy ezek az épületek egy város történetében – például az 1842-ben épített klasszicista stílusban épített zsinagóga az, ahogy 1977-től 1992-ig egy halott épület volt, – ne halott épületként maradjanak meg a város emlékezetében. Ha úgy tetszik, ez nekem vagy nekünk puszta hiúsági kérdés a mai napig.

Váradi Júlia

Én azt gondolom, hogy rengeteg gondolat átvehető ebből, amit most hallottunk Balogh Józseftől, és a Török András által felajánlott összeget felhasználó gondolkodók lehet, hogy sok mindent meg fognak tudni ebből valósítani, vagy legalábbis szívlelni.

Zsámbéki Gábor

Van közöttünk olyan, aki azt gondolja, hogy az itt Best off-nak nevezett típusú fesztivált kéne szorgalmazni, vagy egyáltalán hogy Magyarországon erre lehetőség lenne? Erre már csak pénzügyileg sem lesz lehetőség. És tulajdonképpen az unalmas és fantáziátlan fesztiválok is pont ebből a fajtából szoktak kikerülni. A fantáziadúsabb fesztiválok azok tematikusak, vagy különleges helyszínt találnak, egyszóval sokkal inkább maga az alapgondolat a lényeges, mintsem az, hogy nagy nevekre lehessen pénzt szerezni. És azt gondolom, hogy ilyen típusú fesztiválok lesznek Magyarországon, egyrészt mert ez egy olyan kor, ami erre lehetőséget ad. Hogy pontosan milyen formában, illetve a már most létezőkből fog valamelyik nagyobbra nőni és lényegesebbre, azt sem én, sem más nem tudhatja.

Amit meg akarok ismételni az az, hogy a legnagyobb mértékben ellene lennék egy ilyen best off típusú fesztiválnak, azt még egyszer meg szeretném ismételni, hogy a színházi szakmának éppúgy, mint bármely szakmának kötelessége és szüksége is van arra, hogy a kor legnagyobb alkotóinak a munkásságát megismerje és megismertesse, és ez egy megoldandó feladat, fesztiválon túl, fölött.