Jó napot kívánok, én Koltai Tamás vagyok, a Színház c.
folyóirat főszerkesztője.
Amint azt nyilván, akinek kezében volt a lap, látta és
látja, júniustól kezdve a Színház 16 oldallal bővült. Ez a 16 oldal
világszínházat tartalmaz. Ez a bővülés úgy jöhetett létre a Színházi Intézettel
közösen, hogy az általuk kiadott Világszínház c. folyóirat az idén már önállóan
nem jelenik meg, hanem a Színház részeként. Hogy ez 16 oldal vagy nem, ezt önök
meg fogják látni a későbbi hónapokban. Valószínűleg több is lesz, sőt a
következő hónap már jóval meghaladja ezt a bővülési keretet, tehát 25 oldalas
lesz a júliusi számban a világszínház rovat.
Talán nem kell mondanom, hogy ennek mi a jelentősége.
Mindannyian úgy gondoltuk, hogy egyrészt a Világszínház – ami önmagában is
kitűnő folyóirat volt – most talán – ha ebben mindenki részt vesz, akkor –
egy kicsit szélesebb olvasóközönséghez is elkerülhet. És a másik, amit szintén
nyilván nem kell magyarázni, hogy nagyon fontosnak tartottuk és az eredeti
terjedelemben nem tudtuk megvalósítani, hogy a lap a magyarországi színházzal
kapcsolatos eseményeken kívül – ami természetesen továbbra is az elsődleges
feladata – a külföldi színházról, a külföldi előadásokról is beszámoljon, és
azon kívül olyan anyagokat is közöljön, eredeti írásokat illetve fordításokat,
amelyek a színház elméletéhez kapcsolódnak.
Nem szeretnék erről többet mondani, hiszen ezt Önök is
látják. Talán még annyit, hogy ugyanezzel a programmal kapcsolatban egy másik
programunk is tulajdonképpen most kezdődik igazán el, a kritikai pályázatnak az
eredménye, amely több hónapig zajlott és az eredményt nemrég kihirdettük és
néhány olyan bíztató fiatal került körünkbe, akikkel érdemes dolgozni. Közülük
egy – aki az első díjat kapta a zsűritől – már kész kritikusnak tekinthető. Már
ebben a számban és a következő számban is kritikát ír, nekünk írt kritikát
publikál. A későbbi számokban is remélhetőleg az a kis csapat, amely hát nem
teljes fegyverzetben ugrott ki Pallasz Athéné fejéből, hanem hát foglalkoznunk
kell velük, dolgozni fog. Miután semmi más olyan intézmény, amelyik
megítélésünk szerint ebben az országban a kritikusképzéssel foglalkozhatna, sőt
foglalkoznia kellene, ezt nem teszi, tehát ezt a feladatot megpróbáltuk szintén
magunkra vállalni a publikálással együtt. Tulajdonképpen ennyit erről. Örömmel
mondhatom még ezt is, hogy ebben a számban szerencsés egybeesés, hogy egy olyan
új magyar drámaírót is – megítélésem szerint – avatunk, aki eddig még nem
publikált soha, az ő drámája – Gazdag Péternek hívják – jelent meg ebben a
számunkba.
Rátérnék a mai témánkra. Ezzel kapcsolatban a lapban is
találhatnak anyagot, Tompa Andrea szerkesztésében. A májusban, Moszkvában a
nemzetközi színházi fesztiválokról szóló konferenciának, kerekasztal
beszélgetésnek a szerkesztett változata, nagyon tanulságos és nagyon érdekes.
Ezen kívül a Színházi Intézettel közösen kiadtunk egy mai
napra szóló füzetet, amit Önök megtalálhatnak a széken. Ez részben az itt
jelenlévő vendégeink előzetes gondolatait tartalmazza, részint más, ezzel
összefüggő anyagot. És van egy színházi térkép a közepén, amely néhány – elég
sok, de nem az összes – európai színházi fesztiválnak a helyét jelöli.
Én csak két mondatban, szubjektív forrásból azt szeretném
tulajdonképpen feltenni magamnak és ennek a beszélgetésnek a kérdést, hogy miért
vagyunk mi tulajdonképpen itt? Nyilván azért, hogy válaszoljunk arra, amit
ez a kérdés feltesz: Kell-e nemzetközi színházi fesztivál Magyarországon?
Én úgy gondolom, sőt meg vagyok róla győződve, hogy ez
abszolút nem egy álkérdés. Ez egy valódi kérdés, hogy kell-e vagy nem kell.
Amire magam sem tudom a választ. Két válasz lehetséges, meg fogják találni,
éles elmével – „igen” vagy „nem”. Ha nem, az egy rendkívül egyszerű dolog, és
ha abban fognak Önök megállapodni, hogy nem kell, akkor én nagyon jó szívvel
fogok innen felállni és hazamenni, hiszen ez a válasz tulajdonképpen abszolút
adekvát azzal a helyzettel, ami most van. Tehát ez a mostani helyzet számomra
azt bizonyítja, hogy nem kell. Ha viszont végül is az lesz a többségi vélemény
hogy kell, akkor én azt várnám, hogy Önök, akik ebben érdekeltek és
hozzászólnak, elmondanák hogy miért, és hogyan lehet megvalósítani. Engedjenek
meg egy szubjektív mondatot: Én ezután a beszélgetés után hazamegyek Pestre,
majd hétfőn újra lejövök ide. És holnap elmegyek Bécsbe és megnézem a
Haláltáncot Zadek rendezésében. Ez egy strapa, és szívesebben maradnék
itt, és azt gondolom, hogy sokkal jobb lenne, ha Zadek előadását itt
látnánk Pécsett, vagy Pesten. Na most azért, hogy én megnézhessem Zadeket
és még öten rajtam kívül, azért azt gondolom, hogy nem kellene színházi
fesztivált rendezni, mert az túl sokba kerülne. Tehát azt gondolom, hogy én nem
érek annyit és még 5 kollégám szintén nem ér annyit. Ez nem egy megfelelő ok
arra, hogy minket érdekel, szeretnénk látni. Gondolom, másokat is érdekel, erre
viszont szeretnénk választ kapni, hogy ez így van-e, vagy nincs.
Befejezésül az utolsó gondolat, hogy amennyiben viszont
tényleg az a többségi vélemény alakulna ki, hogy szükség van rá, akkor azt
várnám, hogy erről ennél több szülessen meg, tehát ne szellemi, ... hogy
mondjam, nem találom most a megfelelő szót, tehát ne felajánlások és
lelkesedések szülessenek. Hanem gyakorlati javaslatok is. Mert különben csak
jól érezzük magunkat egymással és úgy érezzük, hogy egyetértünk valamiben és
jól eltöltöttünk két órát. De hogyha mondjuk itt a pécsi találkozón, mondjuk
mához egy évre valaki be fogja jelenteni hogy hol lesz, kik lesznek rajta,
mondjuk nem jövőre, hanem mondjuk két év múlva, egy emberi időszámításban, és
mi lesz a koncepciója, mi lesz a feladata és miért van – én úgy gondolom, hogy
az igen esetében ez a megfelelő felelet. Még akkor is, hogyha tudjuk, hogy
közben lesznek parlamenti választások, ami nem ugyanazt jelenti Magyarországon,
mint Európa más országaiban. Köszönöm szépen, és ezzel átadom a szót Váradi
Júlianak, vezesse le ezt a beszélgetést.
Váradi Júlia moderátor
Körülnézve így a tömeget számolva, az az érzésem, hogy elég
sok embert érdekel a téma. Talán nem csak a kérdés önmagában, hogy kell-e vagy
nem, hanem az, hogy mit gondolunk akkor, amikor azt mondjuk, hogy színházi
fesztivál. Ez a mai beszélgetés talán azt is el tudja dönteni, vagy legalábbis
közelebb visz bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy kit, mennyire és milyen
minőségben érdekel ma Magyarországon a színház. Legyen az illető színházi
szakember vagy egyszerű mezei közönség valamelyik tagja. A színházi fesztiválon
mit is értünk? Egy olyan nemzetközi színházi fesztivált, amelynek nagy-nagy
közönsége van, sok-sok laikus, színház iránt érdeklődő ember, vagy pedig a
magyar színházi szakma végre megtudná egész pontosan, ha eddig nem tudta volna,
hogy mi történik a világban.
Ennyi a bevezetőm. Ezt provokációnak is szántam. Bocsánat.
És akkor most bemutatnám a beszélgetésünk résztvevőit. Zimányi Zsófia, aki a
Tavaszi fesztivál Igazgatója, és mellette mindjárt Kovalik Balázs, aki a
Budapesti Őszi Fesztiválé, és Zsámbéki Gábor, aki a Katona József Színház
igazgatója, és Gáspár Máté, aki helyettesíti gondolom Schilling Árpádot is,
mint a Krétakör színház képviselője, és Harsányi László, aki a Nemzeti
Kulturális Alapot képviseli mint annak elnöke, Török András volt elnöke ennek a
nemzeti kulturális alapnak, de nem múlt idejű emberként van jelen, hanem azt
mondta nekem titokban, hogy ő az általános jófej, aki pillanatnyilag egy nagyon
fontos magánszponzorokat szervező szervezetnek az igazgatója, és végül Szabó
György, aki a Trafónak az igazgatója. Nem véletlenül van itt, ha nemzetközi
fesztiválokról vagy nemzetközi színházi jelenlétről, vagy bármiféle nemzetközi
művészeti gondolatról van szó, akkor eléggé képben vagy.
Azt gondolnám, hogy mindenekelőtt induljunk ki abból a
feltételezésből, hogy talán a jelenlévők azért vannak jelen, mert nem negálnák
azt a kérdést, hogy kell-e nemzetközi színházi fesztivál, mégis én úgy tenném
fel az első kérdésemet, hogy van-e a mellettem ülők között olyan, aki
egyértelmű nemmel válaszolna erre a kérdésre? Zárjuk le a dolognak ezt a
részét. Szeretném tudni, hogy van-e ilyen és az indokait is meghallgatnám.
Harsányi László
Azt hiszem, ez így nem feltétlen a legjobb. Itt Török Andris
meg én vagyunk, akik nem vagyunk színházi emberek. Mi legfeljebb nézők vagyunk
ebben a dologban, és annyi közünk természetesen van, hogy időnként azon a
szervezeten keresztül, amit vezetni bátor vagyok, pénzt is juttatunk a
szakmába. Nem azt mondom, hogy nem kell, azt sem mondom, hogy nincs rá pénz.
Szóval azért azt várom ettől a beszélgetéstől, hogy győzzön meg arról, hogy egy
nemzetközi fesztivál kihez szól ebben az országban, és abban a
versenyhelyzetben, amiben ezek a fesztiválok vannak Közép-Kelet-Európában. Ti.
akkor tudom én és a kollégáim végiggondolni ennek a lehetőségeit. Kész.
Váradi Júlia
Mindjárt továbbadnám a mikrofont Zsámbéki Gábornak, aki egy
korábbi hozzászólásában azért nem egyértelműen mondott igent arra, hogy kell-e
nemzetközi színházi fesztivál. Tehát én azt kérném, hogy talán indokolja meg a
kételkedését.
Zsámbéki Gábor
Ez nem kételkedés. Nem ártana, ha lenne Magyarországon
nemzetközi színházi fesztivál. Ha azt gondolkodnám, hogy nem kell, akkor én
magam nem szerveztem volna. Hogy mennyire álkérdés, azt mutatja az első kérdése
és az, hogy senki sem tette föl a kezét. Azt hiszem, ezt nem is gondolta senki,
hogy erre bárki föl fogja tenni a kezét. Ahogy nézem a meghívottakat, csupa
olyan ember ül itt, aki pont a nemzetközi kapcsolatokért tett valamit. Akik az
asztal körül ülnek, azoktól sem várható, hogy valaki azt fogja mondani, jaj,
dehogy, ez ártalmas dolog. Bizony, ez álkérdés a javából. És még a tanácskozást
is némileg áltanácskozásnak érzem azért, mert nem látom, hogy olyan ember ülne
itt, aki tudna valami szavahihetőt mondani pénzügyi kérdésekben.
Váradi Júlia
Kinek kéne itt ülnie, esetleg ha megnevezné közelebbről.
Zsámbéki Gábor
Kulturális vezetésből olyan embereknek, akik jelentős pénzek
fölött rendelkeznek. Mindjárt szó lesz arról, hogy milyen pénzekről van itt szó
valójában. Hogy lenne olyan buta ember, aki azt mondja, hogy zárkózzunk el,
mert az valamiért hasznos nekünk? Azt gondolom, számosan az országban – nem
csak most, hanem hosszú évtizedek óta – foglalkoznak pontosan annak a
helyzetnek a föllazításával, hogy a magyar színház azért elzártabb, mint akár a
körülöttünk lévő országok színházai, tehát mind a román, mind a lengyel
színházkultúra sokkal ismertebb a világban. Ők maguk is érdeklődőbbek. Hogy ez
miért alakult így, az hosszú történet lenne. A lengyel színháztörténelemben az,
hogy az angol reneszánszban már Lengyelországban egy angol társulat működött és
angol nyelven játszott, az azért egy nagyon más színházi alakulás
történelmileg. Van itt egy térkép, amelyről első ránézésre azt gondolom, hogy
egy csekély részét mutatja a létező fesztiváloknak. Álkérdésnek tartom azért
is, mert az is nyilvánvaló, hogy mi történik. A fesztiválok számának hihetetlen
szaporodása történik. Amiről én hallottam az utóbbi években, az több mint 4000
nemzetközi színházi fesztiválról szólt Európában. De ez a szám azóta is
emelkedik. Ahogy ránézek a térképre, látom, hogy nincs rajta az a sepsiszentgyörgyi
fesztivál, ami a jövő héten kezdődik. Hogy mennyire nemzetközi, ezt nem tudom
pontosan, de hogy egy fesztivál kezdődik, az biztos. Még azt sem érzem egy
igazán létező kérdésnek, hogy kiknek. Egyszerűen azért, mert amikor volt
fesztivál, akkor tudjuk, hogy soha nincsenek jegyeladási problémák. Az a két
fesztivál, ami az Európai Színházi Unió fesztiválja volt Budapesten, annak mind
a kettőnek mind a két előadása tökéletesen teltházas volt. Szakmai igény van
rá, közönségigény van rá. Csak azért, hogy ülésezzünk együtt, azért nem érdemes
álkérdéseket föltenni. Érdemes föltenni valódi kérdéseket, és a valódi kérdések
azok, hogy mik a lehetőségek, mit kell tenni, milyenfajta fesztivált kéne
szervezni, kiket kéne ahhoz megmozgatni. Ha ezekről beszélgetünk, akkor van
értelme, hogy miért üljünk együtt. Maga azt kérdezte tőlem előtte, hogy lesz-e
még uniós fesztivál?
Váradi Júlia
Igen, ezt akartam most megkérdezni újra, nyilvánosan is.
Mert az én életem egyik nagy élménye volt az a két uniós fesztivál, amelyet
Magyarországon éppen a maga irányításával rendeztek. Nem hízelegni szeretnék,
csak azt gondolom, hogy az bizonyíték volt arra, hogy ez bizony helyénvaló
volt.
Zsámbéki Gábor
Köszönöm szépen. Mindig megpróbáltam tenni azért, hogy a
jelentős alkotók, vagy az alkotásaik idejöhessenek. Ha tudtam fesztivált
szervezni, akkor úgy, ha nem, akkor másképpen. Ha éppen olyan helyzetben
voltam, hogy valahol érvényesen tudtam javasolni valamit, akkor ezt tettem, és
mondjuk Magyarországon Anatolij Efrosz, Giorgio Strehler és Vasziljev előadás
először azért volt, mert valahol éppen meghallgatták, amit mondok. És továbbra
is azt gondolom, hogy a főkérdés nem a fesztivál, hanem az, hogy meg tudjuk-e
azt oldani, hogy minden olyan alkotó, minden olyan trend, minden olyan műhely,
amely megjelenik az európai színházi életben és hatást fejt ki, új utat jelent,
követőkre talál, esetleg éppen iskolát nyit, hogy az Magyarországon
megismertetődjék. A fesztivál erre egy módszer, de nem a fesztivál a fő kérdés.
A fő kérdés az elzárkózás megszüntetése, ennek a megoldása. A fesztivál egy
módszer arra, hogy „kanalizáljuk” a dolgot, van neve, van időpontja, a
politikusok az akciókat szeretik és ezért talán erre könnyebb megnyerni őket.
Elkértem egy kimutatást arról, hogy az utóbbi két évben hány
külföldi együttes járt Magyarországon. Meglepően sok. Nagyon sok. Még jobban
szeretném, ha valaki arra tudna válaszolni, hogy erre összesen mennyi pénzt
költöttek el. De olyan itt nem ül, aki erre tudna válaszolni.
A nagyon fontos európai iskolák és alkotók munkái nem
jelentek meg a magyar színházi életben, és ez bűn. Bűn, hogy nem volt soha
Grotovszkij előadás, Tadeusz Kantor előadás, Mnouchkine előadás, és van egy
hosszú lista arról, hogy kik nem voltak és kellett volna, hogy legyenek itt.
Néha véletleneken múlott, amikor például kiderült, hogy sem a lengyel
minisztérium, sem a magyar minisztérium egyáltalán nem hajlandó támogatni azt,
hogy a Kantor Magyarországra jöjjön, akkor egy nem is reménytelen
magánbeszélgetést kezdeményeztem vele arról, hogy ők magánemberként jöjjenek el
Kaposvárra. Hogy ez nem jött létre, annak épp az én Kaposvárról elkerülésem
volt az oka.
Váradi Júlia
Nyilván ezer történet van arra, hogy az ilyen
magánkezdeményezések miért nem jutottak révbe. Próbáljuk meg esetleg kibővíteni
a válaszolók körét. Mennyire érdeklődik a színházi szakma az iránt, ami a
világban történik? Mert ugye van más módszer is arra, hogy megismerjék a világ
különböző színházi gondolatait vagy üzeneteit. Például el lehet menni, meg
lehet nézni. Az én tudomásom szerint ez sem nagyon történik meg. Tehát mennyire
zárt a magyar színházi szakma.
Zsámbéki Gábor
Erre is fogok válaszolni, és még folytatom egy kicsit azt,
amit mondani akartam, mert oda akartam kilyukadni, hogy az nagyon téved, aki
azt gondolja, hogy egyáltalán nem jelennek meg neves és fontos alkotók és
munkáik Magyarországon. Megjelennek. Itt ül a Szabó Gyuri, akinek rendkívüli
érdemei vannak abban, hogy a Trafóban igenis megjelentek olyan színházi
műhelyek, amelyeket ismerni kell, és megjelentek más alkalmakon. Megjelentek a
Tavaszi Fesztiválon előadásain, és meghív előadásokat a Szkéné, és meghív
előadásokat a kortárs dráma-fesztivál. Most volt itt éppen egy kifejezetten
lényeges rigai műhely, és igen is volt Marthaler előadás, és nagyon sok minden
nem volt. A fontos az, hogy ne hazudjunk arról, hogy ami itt volt, arról is
keveset lehet tudni. És nagyon gyakran a szakma is lecsúszik róla. Sokkal több
minden, sokkal érdekesebb dolgok voltak, mint úgy általában hisszük. Én magam,
aki e tekintetben meglehetősen érdeklődőnek vagyok mondható, többször
szembesültem azzal, hogy valamit láttam külföldön, úgy találtam, hogy az
csodálatos, aztán valakitől hallottam később, hogy az bizony járt
Magyarországon. Csak én vagy nem voltam itthon, vagy nem tudtam róla. Nem
nagyon lehet tudni róla, széles körben nem lehet tudni róla. Mivel több hely
van, ami meghívhat. Hiányzik egy publikációs lehetőség és egy publikációs
testület. Hiányzik egy publikációs lehetőség, amely állandóan közli előre és jó
időben, hogy mi minden van, illetve lesz Magyarországon, és hiányzik egy
testület, amely tud arról véleményt formálni – egy nem túlságosan nagy létszámú
és nem javadalmazással bíró feladatot ellátó testület – amely eligazítana, és
előre elmondaná, hogy mik azok, amik nagyon fontosak és amelyeket igenis a
szakmának kell látnia. Ha a szakma ezt előre nem tudja, akkor természetesen
arról van szó, hogy aki ráér, aki meghallja. De például a vidéki színházakban,
ahol jobban lehet azzal játszani, hogy melyik napra esik a szünnap. Ha azt
időben tudja egy olyan vidéki színigazgató, akit érdekel az, hogy a tagjai
szakmailag fejlődhessenek, akkor az igenis sokat tud tenni azért, hogy a
társulat akkor szabad lehessen és elutazhasson azt megnézni.
Azt akarom összefoglalva mondani, hogy sokkal több, sokkal
gazdagabb, mint amiről általában az általános panaszkodás szól. Az viszont
rosszul ismertetett és nehezen lehet hozzájutni, holott néha nagyon értékes
fesztivál.
És most felelek arra a kérdésére, hogy lesz-e még uniós
fesztivál. A második az úgy történt, hogy véletlenül történt. Mert Budapesten
volt egy, és erre ugyanúgy jelentkeznek a városok, mint olimpiára, csak nincs
akkora veszekedés. Akkor éppen Helsinki jelentkezett, és egy idő múlva ott
belül valami zavarok támadtak, szakmai veszekedések, szóval jött egy jelzés
arról, hogy nagyon rosszul áll a Helsinki fesztivál ügye, és abban a
pillanatban beugrottam, hogy akkor Budapest ezt megszervezi.
Most megint van valami bizonytalanság a következő uniós
fesztivállal. Éreztem a készséget, hogy majd mindjárt ugrom, meg minden. És
akkor eszembe jutott, hogy szedtem össze a pénzt arra a másodikra. Micsoda
kínlódásokkal, micsoda megszégyenítő beszélgetések után, micsoda rimánkodások,
micsoda hamis ígéretek, micsoda csalások, micsoda be nem tartott szavak
láncolata volt az...
- Mennyi volt az, Gábor?
- Kétszáz millió fölött volt. És ha már
megkérdezted, bátran mondhatom, bármilyen fesztivál tervezésén gondolkodik
bárki, ez alatt az összeg alatt ne is álmodozzon nemzetközi színházi fesztivál
szervezéséről.
Váradi Júlia
Én nem gondoltam, hogy ennyire hamar el fogunk jutni a
pénzkérdéshez. Abban reménykedtem, hogy még egy kicsit a tartalmi kérdésekkel
foglalkozunk.
Zsámbéki Gábor
Itt bizony a reális ügyekről kell beszélni. Nem érdemes azt
hosszan nyúzni, hogy kell, vagy nem kell. Van érdeklődés.
Váradi Júlia
Köszönöm szépen ezt a hosszú és kimerítő, nagyon sok
mindenre kiterjedő válaszát. Én tovább is azt gondolom, még mielőtt arra
jutnánk, hogy taglaljuk a pénz mennyiségének és honnan jövésének, forrásainak
lényegét, azért azt nem ártana végiggondolni közösen, arról beszélni, hogy ha
kell – és ez most már tény – nemzetközi színházi fesztivál, akkor az milyen
célt akarna szolgálni, vagy kellene hogy szolgáljon? Mert én azt feltételezem,
hogy elég sok felől fogják itt az emberek megközelíteni ezt a kérdéskört, és
talán nagyon különböző szempontok szerint gondolnák ezt a fesztivált
megrendezni. És ahogy a pénz valahonnan érkezik, valahova mennie is kell. Mire
kellene azt a pénzt valamilyen módon összegyűjteni, előkeresni, és kiket kéne
ezzel megkörnyékezni? Tehát akkor még egy picit – ha megengedik, – visszatérnék
oda, hogy milyen típusú fesztiválra gondolunk mi, amikor ennyire egyértelművé
tesszük, hogy szükség van egy ilyen nemzetközi kavalkádra Magyarországon. Kinek
mi a véleménye?
Szabó György
Hát ez nagyon nehéz kérdés, mert minden ember valamilyen
beállítottsággal, érdeklődéssel rendelkezik. Én a Trafót vezetem. Tehát
természetesen én alapvetően nem a verbalitásra helyezem a hangsúlyt, hanem
olyan színházakat szeretek, amelyek inkább képileg működnek. Absztraktak,
teljesen más síkban gondolkodnak. Ez egy nagy kérdés, hogy milyen irányban
menjen egy fesztivál. Szerintem a legfontosabb az, hogy kérdéseket vessen föl,
tükröt tartson a hazai színháznak. Ez a legfontosabb. És legyen visszhangja.
Igazából az egészben nekem az az érdekes, hogy miért nincs
visszhang? Miért nem figyelnek föl itthon?
Végigfutottam, hogy kiket hoztunk el az elmúlt 20 évben.
Elhoztuk a Robert Lepage-t, amikor még nem volt sztár. Megnézte az ember és
elájult tőle. Én elájultam. Hát az elején az ember járkál, és ha dolgozik, és
ha tudja mutatni azt, hogy produkál, akkor keresik is és ő is keres. Túl hosszú
folyamat, szerintem ebbe belemenni nem érdemes. Ez egy szakmai kérdés, egy
praxis, ami majd kialakul. A lényeg az, hogy az ember, ahogy egyre többet lát,
úgy bizonyos minőség felé orientálódik, bizonyos irány felé, és azt mondja, ezt
fontos megmutatni, mert ezt itt nem látni. Valószínűleg egy olyan fesztivált
érdemes csinálni, amilyen munkákat Magyarországon nem láthatunk. Tehát ez egy
alapdolog szerintem.
Váradi Júlia
Nem erőszakoskodom, de mégis meg kell kérdezzem, tehát a Te
tudatosságod arra irányult, hogy olyant kerestél, ami Magyarországon nincs?
Szabó György
Igen, igen. Ami a Trafóban is benne van, ez egy innovatív
hely, kimondottan új színeknek, nyelvezeteknek a bemutatására törekszik, illetve
hogy a hazai paletta esetén ezek a dolgok megszülessenek. Én mindenképpen így
fogom föl. Nekem mindig is ez volt az ars poeticám, hiszen én nem a művészet
területéről jövök, hanem közgazda vagyok végzettségemnél fogva, és ott
hallottam először ezt a szót, hogy innováció. Tehát nekem a fő karakterem az,
hogy innováció. Amit akarnék mondani és nagyon-nagyon elgondolkodtató volt,
amit előbb hallottunk, hogy tényleg az elmúlt időszakban rengeteget hozott az
ember. Még A Pe Csa időszakban a Lepage volt ilyen, a Corsetti, aki abban az
időben egy elég komoly név volt, aztán hogy a Vasziljevék jöttek, a Moers-i
Színház Németországból egy nagyon fontos kísérleti színház. A Trafóban például
csináltunk egy sorozatot, ez egy metodikai kérdés. Ugye azt mondja az ember, ha
egy előadást csinál, vagy egy produkciót elhoz, két adást csinál, nem jönnek el
az emberek. Nem érzem, hogy megmozdulna a szakma, nem írnak róla, vagy két
hónap múlva írnak róla. Nem figyelnek föl rá. Ez egy elég tipikus dolog,
sajnos. Akkor azt mondtam, mit lehetne csinálni? Meg fogjuk sorozatba
szerkeszteni. Ezért csináltuk most ezt a határeset sorozatot.
- Nevezhetjük Határeset fesztiválnak, csak
hosszan tartott?
- Igen, nevezhetjük, csak én megvallom, utálom
a fesztiválokat.
- Mert?
- Én 1984-ig ilyen fesztiválgyártó voltam. Volt
olyan év, amikor 5 fesztivált csináltam egy évben, és belerokkantam, és
abbahagytam, mert nem láttam értelmét. Mert a financiális keretek mindig nagyon
megfogják az embert. És van egy másik kérdés: egy idő után úgy érzi az ember
magát, mint egy bélyeggyűjtő. Ez is jön, az is jön, ki van pipálva. Kész.
Szóval nagyon jó voltam, nagy fej voltam hogy ez is megvolt itt. De valahol
aztán a kontextusát szeretné firtatni. Tehát valamit összerakni azért, mondjuk,
van egy gondolat benne. Ehhez pénz kell. Általában két fajta fesztivál van a
világban, az egyik a bélyeggyűjtő, vagy mondjuk lepkehálós, ezt elkapom, ezt
elkapom, ezt, ezt, ezt, mert ezt el lehet kapni, és ha ezt összeteszem, ez 6
társulat, 6-ból 5 külföldi, nemzetközi fesztivál. Ez egy tipikus metodika
egyébként. Én ezt nem akartam csinálni iksz idő után.
- Tehát ezek nem tartalmi kérdésekre épülő
fesztiválok, hanem inkább a felmutatás, a kipipálás.
- A lehetőségek kihasználása. Így van. És
igazából egy fesztiválnak az egy nagy kérdése, hogy tartalmat próbál
felmutatni. És ha van tartalom, akkor valódi kérdéseket lehet feltenni. És ha
vannak valódi kérdések és valódi tartalom, akkor van miről beszélni. Nagyon
gyakran olyan fesztiválok vannak, és Magyarországon is egyébként a
magyarországi fesztiválok 99 %-a tartalom nélküli, összegányolt fesztivál, mert
pénzügyi hiányok miatt csak úgy lehet dolgozni. Tehát ezért nincsenek
fesztiválok. Régen volt egy fesztivál, az hívta az embereket. Ma kiírod, hogy
fesztivál – ma nincs tartalma, mert naponta nyílik egy fesztivál az országban
és kiüresedik.
- Akkor Te most valójában kimondtad azt, amit
itt senki nem mert kimondani, hogy klasszikus értelemben véve ez a bizonyos
nemzetközi színházi fesztivál az nem is olyan nagyon jó ötlet. Te valami másra
helyeznéd a hangsúlyt. Vagy én ezt rosszul érzékelem?
- Nem, én azt mondom, hogy fesztivál és
fesztivál között különbség van. Ezt világosan kell látni. Ha igazi nagybetűs
FESZTIVÁLT akar csinálni, és annak legyen értelme, ahhoz szerintem is pénz
kell. És nem 220 már, hanem kb. 400 millió biztos, hogy kell. Már csak azért is
mondom, mert Magyarországon, aki nem jön el, az a nagy színház. Tehát egy ilyen
Zadek most nem tudom mennyi lehet, 40-60 millió körül el tudom képzelni,
hogy belekerülne. Egy Vígszínházról hallottam, aki tudja, esetleg igazítson ki,
azt hiszem 6 millió Ft. Tehát itt, ha akar Budapest városa egy fesztivált,
akkor ez egy nagyon összetett kérdés. Mert azt nem lehet, hogy valaki akar
fesztivált, az egyik megreped, mondjuk a Katona József színház akar Uniót
csinálni, a másik meg tartja a markát, miközben nem a markát kéne tartania,
hanem odaadnia magát. Mondok egy példát: az idei nemzeközi drámafesztivált. Úgy
jöttek el a rigaiak, hogy mi az elején azt mondtuk, a rigaiakat mi is akarjuk,
és mi kifizettük. 2,2 milliót mi beraktunk ebbe a fesztiválba. Minden évben az
van, hogy megbeszéljük hogy melyek azok a társulatok, akik szóba jöhetnek a
Trafó esztétikai tól-ig határában, illetve a drámafesztiválunkba is beleillik.
És azt megpróbáljuk stabillá tenni. Itt egy nagyon fontos dologra, attitüd
váltásra is szükség lenne.
Zimányi Zsófia
Én azért örülök, hogy a Gyuri ezt mondta, mert én ezt írtam
le, hogy egy ilyen fesztiválhoz ennyi pénz kéne. Alapvetően azért lenne nagyon
jó, ha megtörténne a dolog – egy picit a tartalmára visszatekintve – mert igaz
az, hogy itt nagyon sok dolog jön. 96 óta az őszi és a tavaszi fesztiválon akik
megjelentek eddig, azt részben mi is szerettük volna, vagy a Zsámbéki Gábor
ajánlotta. Most is van egy ilyen, hogy amennyiben még lesz a jövő évi tavaszi
fesztiválra, akkor jön egy spanyol színház, amit a Gábor ajánlott. Tehát azt
kell, hogy mondjam, a szakma mindig nagyon jól fogadta.
A tavaszi fesztivál jegyeinek az eladása az utóbbi két évben
egyáltalán nem probléma, tulajdonképpen függetlenül attól, hogy mit akarunk
eladni. Ami nekünk is nagyon nagy öröm, és úgy gondolom, hogy az elmúlt évek
munkája is benne van a dologban.
Váradi Júlia
Ez azért van, mert a tavaszi fesztivál értéke, ismertsége
most már olyan színvonalú, hogy garanciát jelent?
Zimányi Zsófia
Én gondolom, hogy azért van. Mert gyakorlatilag a múlt héten
tettük föl az internetre a jövő évi programunkat, ami még nem teljes, de amire
föltettük, gyakorlatilag nincs előadás, amire nem jött jegyrendelés.
A magyaroknál Karácsony előtt van egy nagyon nagy kiugrás,
aztán inkább csökken. De ilyen szempontból nincs probléma. Én azért tartanám
nagyon fontosnak egy színházi fesztivál megtartását, létrejöttét, mert ablakot
nyitna a világra. Lehet, hogy itt nagyon sok minden összejön egy évben, de az
lehetetlen... akármilyen testület jön létre, nem lehet egy évig a magyar
közönséget azzal bombázni, hogy most ez van, most ez, ez... Mert akit érdekel,
az nézi.
De ha összejön két hét alatt vagy tíz nap alatt 20 társulat,
azt sokkal jobban át lehet vinni a köztudatba, és én úgy gondolom, nem csak a
szakmának, hanem a nézőnek is nagyon jó lenne, ha látnák, hogy a világban mi
megy. Mi a divat? És az is egy tapasztalat, ha azt látom, hogy hú, a magyarok
mennyivel jobbak. De biztos, hogy ilyen is lesz benne, meg olyan is. És én azt
gondolom, hogy a közönségnevelés másképp nem történhet meg. Vannak
tapasztalatok, hogy kik kérnek tiszteletjegyet a mi külföldi előadásainkra,
ugye most volt itt két lengyel társulat: én úgy gondolom, hogy van a szakmának
egy része, valószínűleg sajnos az a része, aki elutazik holnap Bécsbe, az kér
Magyarországon is. De ha a dolog megtörténne, és egy idő után sikk lenne tudni,
hogy mi van a világban, akkor talán más is. Én azt hiszem, ez iszonyatosan
fontos lenne. Egyébként borzasztó jó volt, az őszi fesztiválon itt volt a
Molnárnak a Liliomja, másfél évvel ezelőtt. Nagyon-nagyon tanulságos volt. És
borzasztó érdekes volt benne, hogy mennyire korosztályi kérdés volt. Az
idősebbek, akik azon nőttek fel, hogy a Molnár Ferencet hogy játszották a
Vígszínházban 1940-ben, azok őrjöngtek, hogy micsoda borzalom volt ez az
előadás. A fiatalabbak meg, akik most látták egyedül, azok rajongtak érte.
Ilyen szempontból is nagyon érdekes volt. Sőt, majd a Balázs mindjárt elmeséli,
hogy mi volt ott. Volt egy nagy vita is.
Kovalik Balázs
Hát jó, akkor ebbe belekapaszkodva, de igazából nem ez a
kérdés. Csak az, hogy kit érdekel ez a fesztivál vagy kit nem. A Liliom előadás
ugye a Thalheimer rendezésben jött ide. Ami nekem nagyon szomorú esemény volt
utána, egy közönségtalálkozó, ahol ott ült a színház igazgatója, ott ült a rendező,
ott ült a 20 színész aki a produkcióban részt vett, és én azt hittem, reméltem,
hogy a magyar közönség, a szakma, az érdeklődő emberek azért jönnek oda, mert
nagyon kíváncsiak arra, hogy ezek a német művészek hogyan gondolkoznak rólunk,
Molnár Ferencről, mit éreznek abban a színházban, ahol Molnár Ferenc darabját
bemutatták... Tehát, hogy van bennünk egy érdeklődés megtudni rólunk valamit. És
ez nem volt. Egy nagy ellenkezés volt, egy ledegradálás volt szakmailag...
Nagyon durván, egyszerűen elutasították őket. Én ennek azért nem örültem, mert
egy ilyen történetnek nem ez a lényege, hogy egy előadás tetszik, vagy nem
tetszik, hanem egy ilyen dolognak az a lényege, hogy szóba lehet állni
emberekkel. És mi nem akarunk szóba állni ilyen emberekkel… Utána elvittem az
egész társaságot egy kocsmába és megpróbáltam velük szóba állni és tisztára
mosni valamennyire ezt a „szégyenfoltot”, akkor azt tudom mondani, hogy olyan
fura azt mondani, hogy egy ilyen fesztivál „kell”. Hát akkor most tényleg kell?
A magyar emberek nem tudnak kimenni, nem tudnak látni, nem néznek vagy nem
akarnak nézni, vagy büszkék, vagy belterjesek, vagy lusták, vagy bármilyenek, hanem
abban is van egy lemaradás, hogy valamiért nem tudunk érdeklődve odafigyelni és
akarni odafigyelni. Tehát nem csak azt kell nekünk behozni, hogy milyen
rendezők nem jártak még Magyarországon, vagy milyen színtársulatok, milyen
stílusok, aminek érzem effektíve a húsomon a hiányát, hogy azok, akik viszont
járnak és látnak és megihletődnek és befolyásolódnak, és ezért itthon
létrehoznak olyan előadásokat, egyszer csak azt veszik észre, hogy hiányzik
hozzá a lépcső, amin följöhetne a közönség.
Váradi Júlia
Azt gondolod, hogy ez az érdeklődéshiány generációskérdés?
És most már a 30 év körüliek vagy a huszonévesek nagyobb nyitottsággal
fordulnak az új felé?
- Nem, én azt gondolom, hogy ez mentalitás
kérdés, egy magyar mentalitás kérdése, mi ilyenek vagyunk itt, ilyenek lettünk
a történelem alatt, nem csak az elmúlt 40 év alatt, hanem az elmúlt 1200 év
alatt. Valljuk be őszintén, ha a fiatalok külföldre mennek, sem mennek el
színházba és nézik meg az előadásokat, és ha idősebbek külföldre mennek, sem
mennek el. Az arány körülbelül ugyanakkora minden generációban, és elég
alacsony. Még egyszer mondom, én leginkább ezt a kommunikációs kérdést tartom
problematikusnak, hogy egyszerűen nem akarjuk, hogy érdekeljen minket. A kommunikáció
is két oldalra billen el. Az egyik, ha megjelenik egy olyan sajtóorgánum,
amiben minden nap 674.522 program van, azt én sem fogom elolvasni és nem is
nézem meg, és nem is érdekel. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy egy
fesztivál összefoglal valamit, mert azt valamilyen módon jobban lehet
kommunikálni a közönség felé, jobban részt vesz a fejünkben és a tudatunkban,
és akkor jobban jelen van. De azért azt hadd húzzam alá, minden sikerélményünk
ellenére – ezt gondolom a Gyuri is éppúgy megéli az év 365 napjában, amikor
emberek rádöbbennek, hogy tényleg? és a Trafó van? Van ilyen, hogy Trafó
Budapesten? És hány éve van a Trafó Budapesten? És hogy a Tavaszi Fesztivál az
mikor van? Ja, tavasszal? Tényleg, mint a hülye gyerekek... Szeretném
elmondani, hogy az a közönség, akire az Őszi Fesztivál épít immár 14 éve, sem
mindig tudja, hogy az Őszi Fesztivál az egy létező dolog. És amikor az ember
660-odszor kezdi el mesélni, hogy hát van egy ilyen kis fesztiválja
Budapestnek, akkor azt gondolom, hogy ez a kommunikációs kérdés az egyik
legfontosabb és legproblematikusabb rész azon túl persze, hogy kell rá pénz. De
ha elhangzik, hogy 4000 fesztivál van Magyarországon, ezt nem lehet
kommunikálni.
Gáspár Máté
Schilling Árpi nevében nem nagyon fogok beszélni. Valóban őt
is képviselem, csak ő Krétakör társulattal ma egy fesztiválra utazott,
Hollandiába, egy szigeten tartott egy szabadtéri fesztiválra. Ez olyan kicsit
mint a Művészetek Völgye Magyarországon. 25 éve csinálják, és van egy
karaktere, mert egy sziget. Tehát azok a hollandok, és nagyon sokan külföldön,
akik ezt választják, és ez a legnagyobb hollandiai szabadtéri fesztivál egy
olyan kultúrában, ahol ennek óriási hagyományai vannak, mert bringára
pattannak, vagy felcsatolják a lakókocsit és mennek. Na ez azok közül is a
legnagyobb. Itt falu alig van, nem hogy színház. Itt fű, fa, bokor, de olyan
szinten, hogy amit mi áprilisban elmentünk megnézni egy dűnét a tengerparton,
hogy oda majd betesszük a Leonce és Lénát, amikor most visszamentünk, nem volt
ott. Úgyhogy gyorsan ki kellett találni egy másik helyet. Ez talán egy másik téma,
hogy hol lehet fesztivált tartani. De ami fontos, hogy ennek van karaktere.
Énszerintem, ha Magyarországon ez egy új kezdeményezésként aposztrofálható
gondolat most, akkor egy olyan fesztivált érdemes csinálni, aminek karaktere
van. Budapest semmiképpen nem tartozik ide a mi véleményünk szerint. Pont
azért, mert ott egyébként minden nap fesztivál van, 683 ezer, – ahogy a Balázs
mondta – programmal.
Alapvetően ez helyszínválasztás kérdése is. És a helyszín,
ha összekapcsolódna egy gondolattal, hogy ki az és milyen elképzelés mentén
találná ki és ahhoz mi a megfelelő helyszín, akkor már rögtön az is kezdene
körvonalazódni, hogy ez pontosan miről szól. Szerintem akárhány ember megkapná
ezt a felkérést, mert izgatja őt a téma, hogy dolgozzon ki erre egy koncepciót,
dobja be a kedvenc városát, falvát, hegyét-völgyét és azt a gondolatát, ami
miatt ezt fontosnak tartaná, akkor annyi-meg annyi megoldás születne, és
valószínűleg nagy részük kitűnő lenne és versenyképes egymással.
Én csak a magunk tapasztalatából tudom mondani, és kicsit
arra, amit a Szabó Gyuri mond. Úgy vagyunk ezzel, mint ahogy Bodolay Géza
említette itt a Feketeország világításával kapcsolatban, hogy lassan már-már ki
is fut a divatból az, amit itthon felfedezni vélünk. Hogy annyira nem történt
ez meg nálunk, hogy mire esetleg megtörténik, addigra már nem is ez a trendi.
Én most azt írtam fel magamnak, hogy lehet, hogy a fesztivál már tényleg egy
túlhaladott forma. Azok a helyek a világban, ahol utazunk és itt nagyon fontos
azt mondanom, amit le is írtunk ebben a rövid bevezetőben, hogy ez teljességgel
kelet-nyugat független. Itt a legszebb példákat én Rigából, Wrocławból,
Nyitráról, Rijekából, Szarajevóból, Belgrádból tudom hozni, hogy ne gondoljuk azt,
hogy ó, hát persze, mert Avignonban 52 éve annyi pénz van. Szóval nem erről van
szó kizárólagosan, hanem van egy olyan elképzelésük, hogy van egy helyszínük,
mondjuk egy város, és azt ők megpróbálják belakni. Egy fesztivál szerintem
akkor életképes, ha az szervesen beleépül egy adott közegbe. Értve ez alatt
annak az épített örökségét, és értve ez alatt azokat az embereket, akik ott
laknak. Ha nem tudja megszólítani azokat az embereket, és ez persze sokfajta
produkciót is feltételez, tehát itt egy nagyon széles koncepcióról lenne szó,
akkor az a fesztivál fityfenét sem ér. Szerintem erről talán a Zimányi Zsófia
tud a legtöbbet, hogy Budapesten milyen nehéz és milyen fantasztikusan
kreatívnak kell ahhoz lenni, hogy a budapestieket meg lehessen mozgatni, hogy
az utcára olyan programokat lehessen kitenni a hídra, a ligetbe, ami valóban
azt a hangulatot kelti, amitől fesztivál a fesztivál. Szerintem az a 25 év,
amit a Tavaszi Fesztivál például ebben produkál, hát körülbelül ennyi kell
hozzá minimum, hogy valami eredménye legyen, hogy mára ez már egy védjegyként
működhessen. Tehát lehet, hogy kissebbel kéne elkezdeni. De mondom, ez a
koncepcióját is befolyásolja, hogy én ezt nagyon széles értelemben venném, és
nagyon abból kéne kiindítani, hogy mi van abban a városban, és ott mit lehet
abból felépíteni.
Mi szeretnénk meglepő szempontokat ebbe bevinni, hogy még
mielőtt Budapesten összehívnak 10 előadást 200-250 millió Ft-ból, és ezzel
kipipálnánk a fesztivál témát, azelőtt még gondolkodjunk ezen egy kört. Én
mondok egyet, amiről mi az Árpival sokat beszélünk: Vác. Ott laknak a szülei,
ott nőtt föl, de innen jött az ötlet. Szóval azt gondolom, hogy egy olyan
típusú városban kéne elkezdeni gondolkodni. Pár hete voltunk ott, kicsit
körbejártunk. Csoda. Maga a legnagyobb alkalmatosság. Természetesen ezzel
bemenni a váci önkormányzathoz... valószínűleg nem lehet őket fölmosni a
meglepetéstől. Mi ezen például már gondolkodunk, hátha már lesz annyira híres a
Schilling, hogy fogadják őt a városházán Vácott.
- Milyen szempontokat teljesítene Vác?
- Az ehhez a beszélgetéshez szolgáló füzet
hátlapján van három megszólalás, hogy hol rendezzenek fesztivált. A wroclawi
fesztivál igazgatója, Krystyna Meissner azt mondja, amit én is mondok körülbelül,
hogy kis helyeken lehet hatékonyabban fesztiválokat szervezni. Ez az ő kőkemény
tapasztalatából ered. Dragan Klaic pedig azt, hogy a fesztivállal lehet
infrastruktúrát létrehozni. Tehát ez egy eszköz. Én is azt szeretném mondani,
hogy a fesztivál eszköz. Elsősorban nem arra, hogy megnézzük a Marthalert,
hanem arra, hogy egy adott közeg, egy kis közösség olyan erőt merítsen, amiből
esetleg olyan kisugárzásra tehet szert lassanként, apró szívós munkával, amivel
odavonzza azokat is, akik egyébként nem odavalósiak. Megmutatja magát, és a
saját romba döntött, vagy elfeledett értékeit, a kultúra, például a színház
eszközével úgy építi újra, hogy az iránt másnak is fölcsillan a szeme. Én azt
gondolom, hogy Budapesten engem totálisan nem érdekel, hogy ki játszik a
Vígszínházban, meg mi megy a Trafóban, elmegyek, megnézem, de ez semmifajta
pluszt nem ad. A fesztiválnak az a lényege, hogy legyen egy magja, egy
gondolati magja, és legyen egy központja, ahol az emberek egyébként
találkoznak. Nekünk ez a tapasztalatunk. Most jöttünk Nancyból, ahol 9 éve
kelet-európai színházak fesztiválját rendezik meg, és mi voltunk ott a Nyugat.
A Kelet az ma már Kazahsztán és Üzbegisztán, velük léptünk fel együtt.
Eljöttek, megnézték az előadást, és mondták, hogy ez kell nekik. A másik dolog,
amit mondtak, az volt, hogy de nincsen napidíj, mert közös kajálás van a
kantinban. Okés-e? Azt mondtuk, ha nálatok ez a játékszabály, akkor
természetesen okés. És ott egy csodálatos közpark közepén felhúztak egy
hatalmas sátrat, ahol együtt ebédelt mindenki. És ez egy lehetőség, ez egy
játékszabály. És ott ettünk együtt. Ott találkoztunk a kazahokkal, meg a
lengyelekkel, meg az oroszokkal.
Török András
Úgy érzem, elképzelhetetlenül könnyű volt Hollandiában
magyar évadot rendezni. Sokkal-sokkal nehezebb dolog itt fesztivált rendezni,
Magyarországon. Hollandia gazdag, rendkívül sűrű az infrastruktúrája, és nem
úgy sűrű, mint Magyarországon, hanem rengeteg befogadó színház van, rengeteg
befogadó intézmény, hagyományosan érdekli őket a külföld. Tehát szerencsés
választás volt Hollandia. Ez egy politikai döntés volt, de nagyon jó politikai
döntés, és úgy érzem, hogy nagyon sikeres volt, nem utolsósorban a Krétakör
színháznak. Tulajdonképpen ez a két dolog, amit igazán a partnereink szerettek
volna kivinni. Tucatjával küldtük ki a kazettákat, és tulajdonképpen
mindegyiktől undorral elfordultak, és akkor egyszer csak telefonáltak, hogy
láttak itt egy csodálatos előadást, a Vérnászt és hogy mikor megy, mert ide
akarnak jönni megnézni. És nagyon nagy siker volt, bár a premieren tulajdonképpen
csak félig volt az 1800 fős amszterdami opera, de az viszont kitörő örömmel
fogadta. Élménytársadalomban élünk, azt kerülgetjük itt, és a fesztivál
tulajdonképpen a nézők átverésének az eszköze. És azt gondolom, hogy a Trafóban
egy egész éves fesztivál, folyamatos, csodálatos fesztivál zajlik. És vannak
más kulturális intézmények, ahol nagyszerű fesztiválok zajlanak, de az a
fesztivál, ami hetekre, hónapokra, évekre eloszlik, az nem fesztivál. Azt
szezonnak hívják. Igen, színházi szezon. Ez nagyon praktikus dolog, hogy nyáron
nincs, mert amikor az emberek nyaralnak, akkor nem tartanak előadást. Tehát
tulajdonképpen ez a hozzáadott élménytársadalmi érték átveri a nézőket, és amit
lusták elmenni, megnézni. Azt mondta a Harsányi László, hogy mindenre van pénz,
és ez igaz is, ugyanakkor azt mondta a Zsámbéki Gábor, milyen jó lenne, ha
lenne rá 300 millió Ft, csak nehogy a színházi büdzséből vegyék el.
Nekem azt mondta egy professzor az egyetemen, hogy minden
kérdésre, ha megvizsgáljuk, akkor lehet kis bírálatot mondani, meg lehet nagy
bírálatot mondani. A kis bírálaton azt értette, hogy a kezünkbe vesszük, és azt
mondjuk, hú, milyen érdekes ez a felvetés. De ha az 5. oldalon ezt tetszik
mondani, akkor a 15. oldalon nem lehet. A nagy bírálat azonban egészen más. A
nagy bírálat arról szól, hogy egyáltalán jól fogja-e meg a kérdést. Érdemes-e
egyáltalán erről dolgozatot írni, vagy hiányzik 3 fejezet, ami sokkal
fontosabb, mint ez. Ha most megnézzük ezt az egész Magyarországon rendezendő
nemzetközi színházi fesztivál-kérdést, akkor érdemes egy kicsit a nagybírálatra
rákanyarodni, hogy mit is akarunk elérni ezzel a dologgal. Mert az a háromszáz
millió az ott rejtezik a Nemzeti Kulturális Alap költségvetésében, kérdés, ki
lehet-e annyit csalogatni megfelelő érvekkel. És ha úgy érzem, hogy a magyar
színházi elitet vagy a jövő nemzedéket szeretnénk fölemelni vagy nyitottabbá
tenni és biztosítani a korszerű utánpótlást, akkor buszoztatni kellene ezeket
az embereket külföldre, vagy egy olyan pályázati rendszert csinálni, hogy ha
bárkit érdekel, hogy elmenjen Bécsbe, vagy Nancy-ba, akkor mehessen. Ez
sokkal-sokkal olcsóbb. Tehát ha egyszerre két dolgot akarunk, hogy a színházi
szakmát is fölrázzuk és idehozzuk nekik kényelmesen, helybe a nagyszerű
külföldi trendeket, és nem vagyunk gyávák ahhoz, hogy ezt erős kezű és zsarnoki
kurátorra bízzuk ennek a kiválasztását, akkor érdemes Magyarországon... Azt
gondolom, nagyon nagy baj, hogy a váci önkormányzatot föl kell mosni, ha ezzel
beállítanak, mert akkor az nem alkalmas.
Magyarország félig fejlett ország. Tehát az olyan kulturális
kezdeményezéseknek van kifutása, mint itt, Pécsett. Ha emlékeim nem csalnak,
itt az önkormányzat akarta nagyon, a helyi értelmiség akarta nagyon. És nem
térhetett ki a központi kormány, és megduplázta ezt a pénzt. És azóta is szinte
majdnem így van évről évre, hogy az önkormányzat mindig képes ezt emelni, és a
kormány hozzátesz. Nem tudom elképzelni, hogy úgy szülessen egy ilyen
fesztivál, hogy ne hasonló minta jöjjön létre, tehát egy olyan vidéki város,
ahol a szakmai elit megvan, az infrastruktúra megvan, az akarat megvan, és
valahogy előteremti a pénzt ahhoz. Azt gondolom, hogy nagyon nagyszerű, mert
„csak” 150 millióra van szükség mindkét fél részéről.
Váradi Júlia
Kérem, hogy a jelenlévők is szóljanak hozzá.
Heindl Vera vagyok, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
művészeti főosztályának munkatársa. Csak egyetlen apró dolgot szeretnék
tisztázni. Zsámbéki Gábor igazgató úr fölvetette, hogy nincsenek itt azok a
kulturális döntéshozók, akik arról tudnának nyilatkozni, hogy milyen
financiális lehetőségei vannak valójában egy ilyen fesztivál megrendezésének.
Azt mindenképpen szeretném tisztázni, hogy én azt hiszem, hogy ennek a
kerekasztal beszélgetésnek ez nem is volt célja, és nem tudok róla, hogy a
felső vezetésből valaki meg lett volna híva az előadók közé. Kérem, mondják
meg, ha ez nem így van.
Váradi Júlia
Hát én azt gondolom, hogy a Nemzeti Kulturális Alap elnöke
elég magas funkció ahhoz, hogy esetleg a döntéshozásban való elképzeléseket
közvetítse.
Koltai Tamás
Csak egy mondat, bocsánat. Nem, valóban, hiszen miért
hívjunk meg valakiket valamire, amikor nincs eldöntve, hogy akarunk-e valamit
csinálni? Tehát nem akartunk kész helyzetet teremteni, és nem akartunk senkit
tetemre hívni, hogy miért nem adott pénzt arra, amire senki sem kért eddig.
Csáki Judit
Én kérdezni szeretnék. Természetesen, amire Zsámbéki Gábor
azt mondta, hogy álkérdés, az egy kérdésnek a formája. A kérdés valójában úgy
hangzik, hogy mit érdemes idehozni, miért érdemes idehozni? Valamint arra azért
visszatérnék, amit Zsámbéki Gábor is hangsúlyozott, hogy a most jelenlévő
külföldi előadásoknak a propagandája hiányos. Tehát lehet, hogy addig viszont
abba kellene pénzt nyomni valóban, amik már eljönnek Magyarországra, akár
azért, hogy a Katona József Színház művésznője értesülhessen arról, hogy az a
Hermanis aki, esetleg őt érdekli, az nem este 7-kor, hanem este 10-kor is
megnézhető a Trafóban, tehát esetleg ő odaért volna az előadása után, de fogalma
sincs róla. Egyébként ez velünk is előfordul. Nekem fontosabb, tartalmi
kérdésem ennél, hogy egy ilyen nemzetközi színházi fesztiválon mit akarunk,
vagy akarnak idehozni. A Best of Európát? Amire most kell bukkolni: a 2008-as
Marthalerre, vagy a Castorfra? Látatlanban kellene egy csomó mindent
lefoglalni? Mert akkor ez fölveti azt a problémát, amiről tegnap volt szó, hogy
ugye lábon fogunk megvenni elkészülendő előadásokat, és akkor tényleg csak a
nevekre érdemes menni? Azért, hogy idehozzuk Európa vezető színházművészeit? Valószínűleg
egyébként ezzel sem lehet nagyot bukni, az más kérdés, hogy ezek vajon mennyibe
kerülnek, hiszen ezek nemzetközi színházi ipari termékek is.
Fesztiválprodukciók. Vagy pedig, és ez a Krystyna Meissner féle út, egy
gondolat köré szervezni a fesztivált, és arra hívni meg látott produkciókat.
Egyébként, hogy a külföldi nemzetközi színházi fesztiváloknak mennyi a véletlen
rátája, vagy az esetlegességi rátája, arra csak egy apró példát fogok elmondani,
igazán nem dicsekvésből. Én valamiért évekkel ezelőtt elkerültem Szarajevóba.
Azóta természetesen minden évben a szarajevói fesztivál igazgatója
idetelefonál, és én abszolút privát kapcsolatokkal színházi titkárságokon
keresztül próbálom elérni, hogy mely napokon mely előadások kerülnek műsorra,
hogy ez az ember három nap alatt meg tudja nézni. Ezekben azért nagyon nagy az
esetlegesség.
Tehát a következő, ami fölmerül, hogy ki válogat erre? Ki
veszi ezt kézbe? Ki jelöli ki azokat az előadásokat, amik idekerülnek?
Váradi Júlia
Én azt gondolom Judit, hogy ebben neked teljesen igazad van,
de még mindig nem tisztáztunk egy alapkérdést, a nagybírálathoz térnék vissza.
Azt nem tudtuk eldönteni mindez ideig és talán azért nem jutunk ennek az egész
gondolatsornak a végére, mert nem látjuk egészen pontosan, hogy mi a célunk. Mi
a célja egy ilyen fesztiválnak? Kinek az érdekeit szolgálja, milyen eredményt
hoz, miféle felmutatható jó következménnyel jár? Ha ezt tudjuk, akkor tudjuk
meghatározni, hogy kit kell idehozni. Kikkel kell ezt megcsinálni, hol kell
megcsinálni és így tovább. Nagyon kíváncsi lennék, hogy van-e valakinek konkrét
elképzelése arról, hogy mi lenne a célja a nemzetközi színházi fesztiválnak
Magyarországon.
Gedeon József vagyok, a gyulai Várszínházból.
Az, hogy a magyarországi színházi szakmát mennyire érdekli a
másik munkája, abból jól látható, hogy egyáltalán nem nézik a színházi
szakemberek – nem a kritikusokról van szó – mások munkáját Magyarországon belül
sem. Igazából a külföldi fesztiválokra sem járnak előadásokat nézni. Én Gyulán
lakom, és szerencsém van, Romániában szinte minden városban van színházi
fesztivál: Aradon, Temesváron, Kolozsváron és sorolhatnám tovább. Bizony-bizony
át szoktam járni, amikor tudok. Ott sem találkozom magyar színházi
szakemberekkel, akár rendezőkkel, akár színészekkel, pedig akik
Kelet-Magyarországon laknak, talán át tudnának menni, mert gépkocsival is át
lehet menni. Szóval, én azt gondolom, hogy van azért egy komoly érdektelenség,
befelé zárkózás is. Amiről szó volt itt a Schilling-előadásnál, amit a Bodolay
Géza mondott, hogy akkor bizonyos dolgokra nem csodálkoznánk rá, olyan
dolgokra, ami tíz évvel ezelőtt is egy trend volt, mondjuk az európai színházi
életben.
Én azt gondolom, mindenképp szükség van nemzetközi színházi
fesztiválra Magyarországon, pontosan azért, hogy lássuk azt, hogy milyen
irányzatok, milyen trendek vannak. Mi most Gyulán próbálkozunk ezzel, július
5-től 17-ig egy Shakespeare-fesztivált csinálunk, tehát egy tematikus
fesztivált, amelyet minden évben meg szeretnénk csinálni. Külföldi előadásokkal,
és neves rendezőknek az előadásait szeretnénk bemutatni. Purcarate Vízkereszt vagy amit akartok
előadása lesz, a litván Koršunovasnak a
Szentivánéji álom előadása, Bocsárdy László a magyar nyelvterületről, aki az
Othelloját hozza el. Filmvetítések és több kiegészítő rendezvény,
Shakespeare-konyhája. Tehát meg lehet csinálni egy kisvárosban fesztiválokat,
de valóban ehhez pénz is kell. A Nemzeti Kulturális Alaptól egy fillér
támogatást nem kaptunk erre. Beadtuk ezt a pályázatot, hogy Gyulán csinálunk
egy Shakespeare fesztivált. Visszajött a színházi kollégiumtól, hogy sajnos nem
tudják támogatni. Azt gondolom, hogy egy város önmagában nem tud annyi pénzt
áldozni erre, hogy egy ilyent meg lehessen tenni. Szegeden is van egyébként, a
Bárka Színház is próbálkozik ilyesmivel, tehát igenis vannak Magyarországon
nemzetközi színházi fesztiválok, de az elég szomorú, hogy ezek nem kapják meg a
megfelelő támogatást. Úgy gondolom, hogy azokat kellene elsősorban támogatni,
akik valamilyen kezdeményezést már elkezdtek. Persze azt lehet utána bírálni,
minősíteni, hogy azok milyenek, hogy érdemes-e pénzt fordítani oda, de hogy
igazából komoly támogatást nem adni, az elég szomorú.
Én azt gondolom, valóban nagyon sok pénz kell a nemzetközi
színházi fesztiválokra, hiszen itt elhangzottak az összegek, 20-40 millióba
kerül egy komoly világsztár, vagy egy világszínháznak az elhívása. Én is
beszélgettem, hogy angliai színházi előadást hogyan tudnánk elhozni. Hát bizony
a komoly angliai színházi produkciók ilyen összegbe kerülnek, 20-40 millió
forintba. Elmondanám, hogy az egész fesztiválunkra nem tudunk ennyit fordítani.
És amikor Csáki Judit mondta, hogy miért nem tudnak fesztiválokról, meg többen
említették, hát azért, mert amikor arról van szó, hogy meghívjunk egy előadást
és még szállást is adjunk, akkor utána már nem marad pénz igazából
propagandára. Amikor azt halljuk, hogy Amerikában valahol 50 %-a a propaganda,
akkor nálunk ez ennek töredéke lehet csak, mert vagy előadást tartok, vagy
pedig azt meghirdetem rendesen.
Úgyhogy úgy gondolom, hogy azért pénzügyi feltételei is
vannak egy komoly fesztiválnak. Azt nem várhatjuk, hogy a közönség annyit
fizet, a jegyárakat olyan mértékűre nem lehetne emelni, ami behozna egy olyan
bevételt, hogy fesztiválokat meg lehessen komolyan rendezni, mármint nemzetközi
színházi fesztivál, egyébként a magyarországi fesztiválokra is ez jellemző.
Tehát valamifajta támogatást kellene adni. Na most a városok adnak általában,
ahol ezek a fesztiválok vannak. A megyék azok már nem biztos, hogy támogatják,
de kisebb mértékben talán. Az országos támogatás is vagy megvan, vagy nincs. Én
nagy problémának látom, és ezt fölvetném itt, hogy a nagy cégek Magyarországon
egyáltalán nem támogatják ezeket a fesztiválokat.
Zimányi Zsófiának a tavaszi fesztiválján kívül én nem tudok
olyan komoly színházi vagy művészeti fesztivált, amelyet nagy világcég komoly
pénzekkel támogatna. Egyszerűen a nagy multi cégek igazából kivonultak.
Márpedig Nyugat-Európában azt látja az ember, hogy bármilyen fesztiválra
elmegy, ott elsősorban a bankok és nagy komoly cégek állnak a fesztiválok
mellett, és nagyon komoly összeggel támogatják. Hát ez is nagyon hiányzik itt
nálunk, erre is nagyon nagy szükség lenne. Köszönöm.
Váradi Júlia
Elkerülhetetlenül eljutottunk mégiscsak a pénzkérdéshez.
Mielőtt megfogalmaznánk egy komolyabb nemzetközi színházi fesztivál célját,
mégiscsak arról kellene beszélni, hogy hogy’ is van ez, érdemes-e nekivágni
vagy gondolkodni rajta? Milyen pénzösszegek állhatnak rendelkezésre? Itt egy
konkrét kérdés felvetődött. Ha jól tudom, a jelen lévők közül Zsámbéki Gábor és
Gáspár Máté is kurátora a Nemzeti Kulturális Alap színházi kuratóriumának. Az
lenne jó, ha elmondanák, hogy például egy ilyen megkeresésre miért negatív a
válasz?
Zsámbéki Gábor
Az NKA színházi kollégiuma egy olyan összeggel rendelkezik
és oszt szét minden évben, amely a magyar színházi működő pénznek az 1 %-a. Tehát
azt lehet mondani, hogy az egész működést illetően igen csak jelentéktelen
korrekcióikat tud tenni. És korrekciókat tud tenni. Nem tud megoldani kérdéseket.
Tud valamiket preferálni, amelyekről azt gondolja, hogy hasznos és jó
kezdeményezések, és természetesen azt jelenti, hogy olyan – és évről évre
emelkedő tömegű pályázattal találkozik – hogy azok kielégítése az nem
elképzelhető, sőt töredéküknek a kielégítése sem elképzelhető. Tehát nagyon
kemény kézzel kell osztályozni.
- Miket támogat a színházi kollégium?
- Mondjuk például a Gyulai Várszínházat,
miközben úgy emlékszem, hogy a kollégium a Vidnyánszky féle produkciót
támogatja anyagilag, és arra is emlékszem, hogy a Shakespeare-fesztivál
érdekesnek tűnt, sajnálatos módon akkor még a gyulai várszínház valószínűleg
nem tudta, hogy mely előadásokat fog meghívni, úgyhogy egyáltalán nem volt
feltüntetve csak maga az ötlet, nem az, hogy milyen előadásokról lesz szó. És
így nagyon nehéz bármiről beszélni. Ezt a programot hallva például énbennem
sokkal nagyobb az érdeklődés, mert ismerem a krajovai Vízkereszt-produkciót,
tehát tudom, hogy mennyire érdemes Magyarországra hozni. Lehet, hogy ha a
pontos program akkor létezik, az NKA-nak akkor sem jut erre pénze, de úgy, hogy
meg sem volt adva, úgy természetesen esélye sem volt. Ennyit erről, hogy ne
kenjük el a dolgokat.
Váradi Júlia
Azért én azt gondolom, nem kerülhetjük el azt sem, hogy most
itt Harsányi László megszólaljon nem csak abban az ügyben, hogy ki kaphat pénzt
egy fesztiválra és ki nem, hanem egyáltalában ennek a nagy mennyiségű
pénzösszegnek – mert mégiscsak nagy mennyiségű bizonyos szempontból, amely
fölött a NKA rendelkezik – miféle koncepciója van arra vonatkozóan, hogy az
ilyen típusú fesztiválok támogatandók-e egyáltalán a nemzeti pénzekkel?
Harsányi László
Azzal szeretném kezdeni, hogy a vita elején, amikor a
tudásom nagyságrenddel kisebb volt erről, ott könnyebben vittem volna a
bizottság elé egy ilyen döntést. Most, hogy sokat tudok, már nem. Ennyiben
elérte a célját. Az alapkérdésekre adandó válaszok a levegőben maradtak
egyelőre, és most hallották azt, amit a Gábor mondott, hogy mennyi a pénzünk.
Nyilván egy ilyen történet egy plusz forrást igényel, és azért mondtam, hogy
van pénze az alapnak, mert szokott volt plusz forrásokat, pénzösszegeket
mozgósítani. A legutolsó ilyen, hogy nagyságrendről beszéljek, a Nagy Könyv.
Talán néhányan hallottak róla.
A problémám nekem a beszélgetés jelen állapotával az, hogy
nem tudom – mert nem született világos válasz a szakmától –, hogy itt egy olyan
eseményről van-e szó, ami alapvetően és meghatározó módon a színházi szakma
számára jelent egy nagyon jelentős impulzust –, akkor azt nézzük meg, hogy
ennek a megteremtése nem csak mibe kerül, hanem milyen lehetőségeket jelent a
szakmának, milyen útjai vannak, hol kell megcsinálni. Nem fontos tehát, hogy
sok néző legyen? Avagy arról van-e szó, hogy itt lenne egy olyan esemény, ami
ha nem is hasonlítható a tavaszi fesztiválhoz, de rendkívül széles érdeklődésre
számot tartó, akkor viszont egész más premisszákból kell kiindulni. Azt ne mondja
nekem itt senki, hogy mind a kettő, mert azzal végképp nem tudok mit csinálni.
A másik: egy picit szeretném a világosabb beszéd felé is
ellökni ezt a beszélgetést, még ha nem is tudjuk befejezni. Azért az én
kezemben ott van, és perceken belül ott lesz a színházi kollégium előtt a Bárka
Színháznak a javaslata egy ilyen őszi, nemzetközi fesztiválra, amiben magyar
szereplők és határon túli színházak részt vesznek. A Bárka Színház ismereteim
szerint ezt egy 30 milliós összköltségvetésből akarja megcsinálni. Tudom, nem
ugyanaz, lehet ezt mondani. Csak ugye ilyenkor nem tudom hirtelen, hogy ezek a
dolgok hogyan építhetők föl. Lehet-e gondolkodni egy felmenő rendszerű
elképzelésben? Az egy külön kérdés, hogy egy folyamatos fesztivál jelenlétre
gondol-e a szakma, mert annak az intézményi háttere egész más, mint egyszer
megcsinálni, aztán majd 5 év múlva megcsináljuk a másikat. Teljesen
nyilvánvaló, hogy a folyamatos jelenléthez egész más állami részvételi
filozófia kell. Akkor például a Kulturális Alapot nem ajánlanám, mert ő nem
vállal be egy ilyen fenntartó támogatást.
Ami végiggondolható most az én számomra, abban mindenképpen
mintha többségi szavazat lenne, hogy egy ilyen fesztivál alapvetően szakmai
közönségnek szól. Ha ezt nem Budapesten csinálják, akkor megvan ennek a
húzóereje, hogy a szakma odamegy és megnézi, talán ez is igaz. Abban tehát nem
látok világosan, hogy ebben mit képzel el a szakma. Nem látok abban sem, hogy
ez tematikusan összeépíthető-e, ebben is különböző vélemények vannak. Tehát
tudok-e egy témát a centrumba rakni. Andrásnak is volt egy ilyen válasza, hogy
tényleg 300 millióból az egész színházi szakmát ki lehet utaztatni egy-egy
színházi fesztiválra, lehet, hogy olcsóbb lenne, de nem ez a cél. Hadd mondjam
azt, nagyon kiforratlan ez az elképzelés, viszont Gábor azzal sem tudna
meggyőzni, hogy ő csinált két Euro fesztivált, mert ahogy te mondtad,
véletlenszerűen estek be, úgy kapartad össze a pénzt, egész más volt a dolognak
az akkori lehetősége. És a végére a következőt szeretném mondani: természetesen
az alap formális működésében abszolút nem lehetetlen egy ilyen, vagy ehhez
hasonló nagyságú pénz kihasítása. Nem a színházi kollégium pénzéből, hanem
külön programként. Gábor nagyon jól tudja, hogy holnap le szeretnék ülni
néhányatokkal, nem erről – hanem arról beszélni, hogy jövőre ne csináljunk-e
olyan művészeti elképzelést, amihez 4-500 milliót az alap biztosítana. Én mást
képzelek ebbe bele, de ez most részletkérdés.
- Ez most tényleg részletkérdés, vagy titok?
Mert akkor most jutottunk el a lényeghez. Ha már van elképzelés is arra, hogy
ezt a 400 milliót hogy kéne elkölteni...
- Még egy dolog. Valóban, ami a színházi
kollégiumnál rendelkezésre áll, az mennyi idén 300 millió körül van. Ez ugye az
egész magyar színházi élet szempontjából marginális. Ez egy nagy kérdés
mindannyiunknak, hogy akkor próbáljunk-e koncentrálni bizonyos dolgokra és
például hagyjunk föl a kőszínházak kiegészítő finanszírozásával, akik kapnak
egy-két milliót, aztán mennek vele, amerre mennek? Vagy fordítsuk – ami nekem
mindig az álmom volt, a hozzá nem értésemből fakadóan – a színházi szakma
környezetére: fesztiválra, lapokra, továbbjátszási támogatásra, az
alternatívokra, a struktúrán kívüliekre, akik számára 2-3 millió a lét- és
nemlét kérdése. De ezt a szakma képviselői döntsék el. Ha erre hajlandó a
szakma, akkor mi nem fogunk ellenállni.
Bérczes László Bárka színház
Egészen különböző dolgok hangzottak el, amivel mélységesen
egyetértek, vagyis azzal, hogy ehhez kb. 3-400 millió forint kell, és nagyon
valószínű, hogy ezt vidéken érdemes létrehozni. Amit én most pár mondatban
elmondok, hogy mi az a „kicsik”-terv, nem ehhez hozzászólás. A mi, az én
lehetőségeim akkorák amekkorák, másból, mint a realitásunkból nem indulhattunk
ki, vagyis abból, hogy a lépcsőn kell egy-egy lépést följebb menni, mert azt a
nagyvonalú gesztust mi, mint Bárka Színház, de talán akármelyik színházat
mondhatom, nem tudja megtenni, hogy tessék magyar színházi szakma, itt a 350
millió forint, csináljátok. Ezt mi nem tudjuk, tehát kicsiket lépünk. És ez meg
fog történni most szeptemberben, hogy mekkora léptékben, kettőt lépünk, vagy
másfelet, ezt még nem tudom.
Annyi történik, hogy május elején Lengyelországban egy
lengyel fesztiválon megalapítottunk egy közép- és kelet-európai színházi
szervezetet, 8 ország 9 színháza van benne. Ezt mi szeretnénk természetesen
tágítani, most idáig léptünk.
Ezeket a színházakat, legalábbis kb. 5-öt összegyűjtünk
szeptemberben, plusz 5-6 magyar színházat, hiszen arra a lépcsőfokra lépünk rá,
ahol eddig álltunk, hiszen négyszer már a stúdiószínházi fesztivált már
megcsináltuk a Bárkán, tehát onnan lépünk eggyel vagy kettővel följebb, amikor
is egy orosz, egy lengyel, egy cseh, egy szlovák és egy román társulatot még
meghívunk ehhez a fesztiválhoz. Sokat emlegették, emlegettétek a rigaiakat,
hajszálon múlt, hogy nem tudtuk őket egy másik produkcióval meghívni. Tehát ez
a bizonyos Harsányi László által említett 25-30 milliós dolog nem válasz arra,
amiről itt most szerintem joggal nem csak álmodozunk, hanem valamiképp akarunk.
Ha még két-három lépcsőfokot jövőre tudunk följebb lépni, biztos, hogy nem
maradhatunk a Bárkán belül, de nem is akarunk. Biztos a Trafóval és másokkal
össze kell fognunk, és még akkor is azt gondolom, ha még nagyobbakat lépünk
majd, akkor biztos, hogy vidékre kell menni. Még egy apróságot, egyúttal ezt a
fesztivált össze szeretném kötni az idén először létező Katona József drámaírói
pályázattal is, ott felolvasást is szeretnénk úgy, hogy ezeknek valamiféle
nyers változata létezzen külföldiül, valószínűleg angolul, és aztán ki-ki
látja, hogy kell-e neki vagy sem.
Váradi Júlia
Azt gondolom, hogy azok a tapasztalatok, amelyeket Jordán
Tamás szerzett itt Pécsett, most már jó néhány év alatt, és azok a mondatok,
amelyeket leírt vagy elmondott a nemzetközi színházi fesztivállal kapcsolatos
beszélgetések során, amelyek részben negálták azt az elképzelést vagy
lehetőséget, hogy Pécsre, a POSZT mellé költözne esetleg egy ilyen nemzetközi
fesztivál, most összefoglalhatók lennének.
Jordán Tamás
A vita elején nem voltam itt, mert a tévébe kellett mennem,
nem tudom pontosan, mi hangzott el. Leginkább ahhoz tudok csatlakozni, amit
Gáspár Máté mondott, de majd a későbbiekben, hogy mi az igazi haszna egy
fesztiválnak.
Először arról beszélnék, hogy szerintem – ellentétben sokak
véleményével – nem tud vidéken lenni a fesztivál. Megmondom miért. Technikai
oka van. Ahhoz, hogy egy előadás bekerüljön, ahhoz legalább 1 nap, de inkább 2
nap kell az adott színháznak. Be kell építeni, be kell világítani, hihetetlen
gondossággal kell megoldani azokat a különbségeket, amik adódnak. Tehát ha egy
vidéki színház áll rendelkezésre, vagy Pécs, akkor úgy nézne ki a fesztivál,
hogy 2 nap építés, világítás, esetleg két előadás, aztán megint két nap szünet,
aztán megint 2 előadás. Ez szerintem nem tesz jót a fesztiválnak. De nem is
lehet másképp megoldani. Nincs olyan vidéki város, amelyik több érvényes
helyszínt tud felmutatni. Azért gondolom Pestet, mert ott van 3-4 színház,
amelyik váltva tudja. És akkor minden nap lehet előadás, mert amíg a többiek
játszanak, addig az adott helyeken lehet építeni.
Kezdem ezzel, hogy nem tudom elképzelni vidéken, bár minden
gondolatom preferálja a vidéket, a megyejárástól kezdve. Technikailag csak
Pestre tudom elképzelni.
Hogy kell-e nemzetközi fesztivál? Egy színházi embernek erre
a kérdésre zsigerből rá kell vágni, hogy igen, kell! Mondják az ápolónők,
mondják a tanítónők, hogy nem kell, mondják a munkanélküli vájárok, hogy nem
kell színházi fesztivál, mi azt kell, hogy zsigerből mondjuk, hogy igen, kell.
Aztán ha továbbmegyünk és elkezdünk gondolkodni, és azt mondjuk, hogy igen,
akkor felelősséget érezve mindenért, az ország helyzetéért, a színház sorsáért
stb., akkor bizony alaposan át kell gondolni, hogy az igent mivel tudjuk
megtámogatni.
Azt gondolom, hogy ez a beszélgetés most nincs jó ritmusban.
Kicsit óvatosan bírálom a dolgot. Szerintem Harsányi Lászlónak a beszélgetés
ezen stádiumában nem kellene itt lennie. Ahhoz, hogy egy ilyen felelősségteljes
döntés megszülessen, szerintem 3-4, vagy 8-10 embernek feltehetőleg jó néhány
éjszakát feláldozva kellene kidolgoznia alternatívákat, és amikor az megvan,
akkor lehetne beszélni a szakmával, hogy amennyiben lenne színházi fesztivál,
akkor mi lenne.
És amit a Gáspár Máté mondott: szerintem nem az a fontos,
hogy mondjuk, ha eljön 10 előadás méregdrágán (tehát kell az a 300 millió),
kettőt játszik, van 8 ezer nézője, abból 1200 szakmabeli, a többi közönség. Ha
csak ez van, akkor valóban nem érdemes nemzetközi színházi fesztivált csinálni,
mert luxuskörülmények között lehet ebből a pénzből kiutaztatni és 5 csillagos
szállodában lakatni a kultúrára éhes szakmai és nem szakmai közönséget.
A lényeg az az, hogy a nemzetközi fesztivál, ha lesz, az nem
a mának szól, hanem a tíz év múlvának. Akik most 20 évesek, és 10 év múlva 30 évesek
lesznek, azok megkapják azt, amit ők is alakítanak, ami egy európai
gondolkodás, több nyelven beszélő emberek személyes nexusai, ismeretségei, barátságai,
tehát amit Máté mondott, hogy ennek az igazi haszna az, hogy hallatlan
innovatív dolog. Kiszámíthatatlan és forintban nem fejezhető ki az, amiről
tudjuk, hogy mit jelent egy személyes kapcsolat, mit jelent egy közös kávézás,
akár egy közös berúgás, vagy akár egy közös beszámoló. Szóval, hogy a szakma
miket tud a saját nemzetköziségével a nyelvi elszigeteltség ellenére, azt én
akkor tapasztaltam, amikor éppen Nancy-ban volt az első fesztivál, ahol a
Jacques Lang volt a fesztiváligazgató, és huszonvalahány évesen mindenkit
személyesen fogadott, kezet rázott vele, hátbavágta és kívánta, hogy érezze jól
magát. És ott a kantinban mindenki mindenkinek a barátja volt. A fecsegést
abbahagyom.
Tartalmi kérdéseken múlik. Természetesen az ereje, a
hatékonysága az, hogy évek alatt belekerülhet a magyar színház az európai
színház elitjébe, a nexusaival, a kapcsolataival megtermékenyíti a színházat,
új formanyelvet kényszerít ki, mindent, ami jó, aminek hozama van, de nem
hanyagolhatjuk el azt a kérdést, hogy ez milyen legyen.
Én azt gondolom, ha eldöntjük, hogy legyen színházi
fesztivál, én kicsit más stratégiával csinálnám. Ha eldöntöttük hogy van, akkor
nagyon fontos, hogy milyen legyen. Legyen egy best off fesztivál, legyen az
utolsó művek fesztiválja, vagy a legnagyobb európai bukások, amik mégsem voltak
érdektelenek. Teljesen mindegy, hogy mi, de egy grémium, amelyik ért ehhez, sok
éjszakai beszélgetéssel megmondja azt, hogy három típust tud elképzelni.
Biztos, hogy a három típus mindegyike tökéletesen szolgálja azt a célt, amiért
itt nemzetközi színházi fesztivált kell rendezni. De nem vonható ki alóla a munka.
Nem lehet hevenyészve beszélgetni, hogy mi legyen. Néhány embernek, akit a
szakma megbíz, vagy kikiáltják magukat annak, kell venni a fáradságot, és ki
kell érlelni ezt a dolgot, és aztán beszélni a szakmával. És akkor bizonyára
olyan kiérlelt koncepciókról van szó, amelyeket senki nem fog megkérdőjelezni,
csak vitatkozni fog azon, hogy melyik jobb a másiknál.
Ami a stratégiát illeti, azt gondolom, hogy ki kéne nevezni
egy grémiumot, amelyik felelősséget érez, amikor már megvan a koncepció, akkor
természetesen egy ember kezébe kell letenni. Már koncepciókkal kellett volna
így itt leülnünk, ebben a körben.
Így együtt ezt nem lehet keresni. Itt nem fog kialakulni egy
koncepció így.
Váradi Júlia
Talán itt még nem koncepciót alakítanánk, hanem a cél itt az
volt, hogy egyáltalán végiggondoljuk, hogy amennyiben kell és az világos volt,
hogy kell, akkor milyen szempontok azok, amelyeket érdemes figyelembe venni, és
melyek azok, amelyekről érdemes továbbgondolkodni. Aztán nyilván egy koncepció
kialakításában már a szakemberek grémiumának kell részt venni.
Jordán Tamás
Azért kell, mert szerintem 10 év múlva – ha ezt jól kezeljük
– olyan lehet a magyar színház, amilyennek lennie kell Európában.
Váradi Júlia
Azt gondolod, hogy a magyar színház minőségétől is függ az,
hogy egy nemzetközi fesztivál sikeres lehet-e vagy nem?
Gáspár Máté
Most itt tartunk. Visszaemlékszem arra, hogy régebben ez nem
volt evidencia. Aztán egyre többen kezdték mondani, és ez a szezon, ez a pár
hónap végigsodorta ezt a témát odáig, hogy most erre létrejött egy leülés. Most
jutottunk el odáig, hogy erről most érdemes beszélni. Ez a beszélgetés elkezdődik,
és most van az a pillanat, amikor erről koncepciókat kell gyártani. Hogy ez
milyen grémium, ki üljön le... ez most arra jó, hogy pár csapásirány
fölvetődjön, aztán ki-ki döntse el, hogy kivel van kedve beszélgetni. Én
rettenetesen félek a grémiumoktól. Azt látom, ha a jelenlegi színházi
felállásból indulunk ki és mindenképpen egy széles körű szakmai konszenzust
keresünk, akkor egy olyan se hús, se hal kerekasztal jön létre, amely
tapasztalható más grémiumok esetében is.
Szerintem ezt az elnök úr teljesen tisztán mondta, hogy a
Nemzeti Kulturális Alapnak nem az a feladata, hogy egy Magyarországon
rendszeresen megrendezett színházi fesztivált fenntartson, mert projekteket
támogat. Maximum egy nagy durrt tudunk magunkból kiszorítani jövőre, vagy
valamikor. Ha Magyarországon erre azt mondjuk, hogy kell, – kétévente vagy
minden évben? – ez már a koncepciónak a része, akkor ezzel bizony a minisztériumot
kell megtalálni, mert ott vannak a fenntartási pénzek, és ott kell ennek a
szervezeti formáját bebetonozni. Legyen vezérigazgató, aki szeretne az lenni.
Szabó György
Ha perspektivikusan gondolkodunk és 10 év múlvában, akkor
könyörgöm, ez is egy eszköz lehessen a fejlesztésre. Most találkoztam –
emlegettétek a Hermanist – mi, amikor a Trafóban játszottak, utána hosszan
leültünk, beszélgettünk. Ő most egy olyan fesztiválra megy valahol a
Ruhr-vidéken, ahol tönkrement az ipar, mindent leépítettek, és kitalálták ezek
a német Münchausen-bárók, hogy úgy menekítik magukat előre, hogy ezeket a
csodálatosan lepukkant gyárcsarnokokat átalakítják színházzá, azt adják oda
Hermanis-nak és csapatának, és ott lesz egy fesztivál. Olyan vonzereje van,
hogy egy csoda.
Török András
Úgy érzem, ha semmilyen eredménye nem lesz ennek a
megbeszélésnek, akkor én nem merek a Szabó Gyuri szemébe nézni, ha kimegyünk,
úgyhogy én egy nagyon szerény felajánlást szeretnék tenni. Én egy pici kis
ügynökségnek vagyok az igazgatója. Egy homályban maradni kívánó nagyvállalat
kis pénzt ránk bízott, hogy az innovációt segítsük elő. És lenne néhány
százezer forintunk arra, hogy egy kis – 5 főnél nem nagyobb – bizottság ezt a
koncepciót kidolgozza, és ha bármilyen eredményre jut, akkor mi ezt a kis pénzt
boldogan kifizetnénk erre, hogy történjen és haladjon előre a koncepció. Tudom,
hogy nem pénzért csinálja, aki csinálja, mégis ez a nagyszerű találmány, a pénz
az szokta segíteni a gondolkodást. Amennyiben ez bárkit érdekel a jelenlevők
között, én azt szeretném, hogy esetleg a Jordán Tamás meg a Gáspár Máté, de
legalább az egyikük legyen benne. Úgyhogy egy telefonhívást fogok várni
valamelyiküktől és 14 napig él az ajánlatom. És még egy apróságot szeretnék
hozzátenni. A személyes kapcsolatokhoz egy egészen megrendítő élményem van.
95-ben a Művelődési Minisztériumban dolgoztam, akkor a tavaszi fesztiválon itt
volt Bob Wilson, és én kísérgettem itt, én voltam a házigazdája, és alig
értettem valamit a színházhoz. Ennek ellenére elkérte a névjegyemet és 9 éven
át kézzel írott kis képeslapokon értesített, hogy hol dolgozik és mikor lesz a
premier, és szeretettel vár. Kézzel írott képeslapokat kaptam Bob Wilsontól,
úgyhogy egyszer el is mentem a hamburgi Thália színházba, és csodálatos
élményem volt. Úgyhogy nagyon kellene, hogy Magyarországon is legyenek Bob
Wilsonok.
Váradi Júlia
Azt hiszem, ez lenne a záró momentuma ennek a
beszélgetésnek.
Koltai Tamás
Nagyon-nagyon nyugtalan vagyok, bár rengeteget tanultam, és
egész másképp látom a dolgot, mint amikor idejöttem. Az rendben van, hogy
rosszkor és rossz helyen van ez a beszélgetés. Ez pontosan azt támasztja alá az
én számomra, hogy ez azért jött létre, mert mi ezt nagyon erőszakoltuk. Valószínűleg
nincs valódi igény arra, hogy legyen egy nemzetközi színházi fesztivál. Mert ha
mi nem erőszakoljuk, hogy erről egy ilyen grémium, egy ilyen társaság
beszéljen, akkor valószínűleg senki nem beszélt volna ezekben a napokban,
hetekben, hónapokban vagy években róla. Tehát nem érzem azt, hogy a színházi
szakma agyában járna ez a dolog, hogy egy ilyent létrehozzon.
A másik: amit tanultam. Itt teljesen két malomban őrölünk.
Két nagyon jó malomban. Nagyon felfújjuk ezt az ügyet, és arról beszélünk, hogy
milyennek kellene lenni 1 darab elit nemzetközi színházi fesztiválnak.
Itt helyi kezdeményezések vannak. Amikor azt mondja valaki,
hogy vidéken, egy színházban nem lehet fesztivált tartani, akkor én azt
kérdezem Gáspár Mátétól, hogy ugye a dűnében nincs világítás, és dűne helyett
az erdőben sincs, és Kapolcson sincs mindenhol. És nem azért van 4000
fesztivál, mert mint a patkányok elszaporodnak, ha nincs patkány-mentesítés,
hanem azért, mert helyi közösségek igénylik. Bizonyos helyi közösségek
fontosnak tartják azt, hogy közösségi élményben legyen részük, és ezért azt megszervezik.
Azt gondolom, hogy Kapolcs és környékének a presztízse is
megnőtt azáltal, hogy ott egy fesztivál van. Én azt látom problémának –
teljesen a Kovalik Balázzsal értek egyet, ma leginkább, aki azt mondta –, hogy
érdeklődés, mentalitás, mind-mind arra mutat, hogy 50 évvel vagy még többel vagyunk
elmaradva és semmi jel nem mutat arra, hogy ezen bármi változás lenne. Mert ha
lenne, akkor még viccből és tréfából sem mondaná szerintem azt a Máté, hogy a
váci önkormányzat rémült arcot vágna, ha ott a Schilling Árpád megjelenne, mert
akkor tudná ki a Schilling Árpád és azt gondolná, hogy fantasztikusan
megnövelné Vácnak és környékének a lehetőségeit, a presztízsét, a közösségi
kultúráját, az infrastruktúráját, ha ott egy fesztivál lenne. És azt gondolom, hogy
Vácott – amit Schilling Árpád szervezne – nem egy olyan fesztivál lenne, ahol
az egyik este Marthaler, a másik este a Bondy, a harmadik este a Zadek, és
negyedik este a Brook előadásait lehetne látni. Valószínűleg nem is erre lennek
szükség, hanem arra a fesztiválra lenne szükség, amit Vác és közössége igényel.
Amit ő nagyon akar. De annyira akar, hogy nem várja meg, amíg Schilling Árpád
odamegy, hanem fölkeresi Schilling Árpádot, hogy hadd legyen már nálunk egy
fesztivál. És amíg ez nem lesz, addig azt gondolom, hogy fesztiválokra nincs
szükség Magyarországon.
Zsámbéki Gábor rettenetesen kierőszakolhatta – nagyon
ügyesen, és nagyon nagy hálával tartozunk ezért – azt a sok pénzt, amiből a két
felejthetetlen uniós fesztivál lett. De hogy ezt erőszakolni kell, tehát hogy
azt kell mondani, emberek, vegyétek észre, hogy itt valami fontos történik, ezt
én abszurdnak tartom. És abszurdnak tartom azt is, hogy kunyerálni, kuncsorogni
és koldulni kelljen. És azt is, hogy ... hogy mondjam, ha már egy olyan fesztiválban
is gondolkozunk a helyi fesztiválokon kívül, ami esetleg a magyar színházi
kultúra elmaradottságát vagy a jelenlegi fejlődő és jó hírét még öregbítené és
stb. stb., tehát egy nagyobb szabású fesztiválban, akkor azt gondolom, hogy
szintén nem kuncsorogni kellene a pénzért. És lehetetlennek tartom azt is, hogy
valaki erre, –most nem a Török Andrásról van szó, hanem valaki másról, – egy
nagy összeget felajánlana, mert egészen biztos, ha egy fesztivál megvan, akkor
mi lesz a következővel?
Azt gondolom, hogy egy nagyobb méretű – és még mindig nem
elit fesztiválról beszélek – nemzetközi színházi fesztivált minimum négy évre
kell előre tervezni, és minimum 4 alkalommal kell biztosra menni, hogy az
meglegyen. Na most a mai magyar, nem is annyira, sőt egyáltalán nem gazdasági,
hanem politikai helyzetben, ahol nevetségesnek tartom, hogy minden regnáló
kulturális miniszter azzal szórakozik, vagy őt azzal szórakoztatják, hogy
odamennek hozzá az intézmények és az előző miniszter által tett ígéreteinek a beváltására
próbálják rávenni, tehát ilyen körülmények között azt gondolom, hogy az
erőfeszítés nem éri meg. Nem éri meg, mert ha valakik Magyarországon, bárhol,
akár helyi, akár minisztériumi szinten nem értik meg, hogy erre szükség van,
akkor nincs értelme ezt erőltetni. És azt gondolom, hogy egyvalamit nem tudok
elfogadni, azt, hogy nincs pénz. Pénz van. Biztos, hogy van. Az a kérdés, hogy
mire van. Például meglepődve olvastam az újságban, hogy ma is, miközben itt
ülünk, egy nemzetközi filmfesztivál zajlik Székesfehérváron, az újság szerint
körülbelül 150 millió forintból, amit valahol valakik összeadtak. Tehát azt
gondolom, hogy ez egy abszurd dolog, hogy nincs pénz. Hogyne volna. Sok
mindenre van. Arra van pénz, amire akarják, hogy legyen. Én azért nem tudom
elfogadni, hogy nincs, mert azért nincs, mert vannak, akik nem akarják.
Általában nem akarják, hogy legyen. Erőszakolni kell, hogy legyen. Ez most a
nagy fesztiválra vonatkozik, ami nyilván tényleg legalább 400 millió forintba
kerül.
A többi, amiről itt a másik malomban őröltünk, és amire én
eddig nem gondoltam, és ez az én tapasztalatom ma délután, amiért nagyon hálás
vagyok és nagyon köszönöm, hogy úgy gondolom, hogy nem feltétlenül egy ilyen
elit fesztiválban kell csak gondolkoznunk. Hanem azokon a helyi lehetőségeken
is, hogy hogy’ lehet elérni azt, hogy legalább annyi presztízse legyen egy
helyi közösségnek! Lehet az önkormányzat, lehet az egy gazdag ember, bárki.
Az élő ellenpélda erre Románia, ahol „minden városban” van
egy fesztivál, meg Lengyelország, meg Csehország. Ha én jól tudom, de lehet,
hogy rosszul tudom, ezek nem annyira fölöttünk álló, gazdaságilag prosperáló
országok, ahol dől a pénz és csurog az arany, de valószínűleg mégis így van,
mert különben nekik honnan van pénzük arra, hogy nemzetközi fesztiválokat
rendezzenek? Azt gondolom, hogy azért, mert igényük van rá, hogy legyen. És ha
igényük van rá, akkor lesz. És nem hiszem, hogy százezer grémium kell hozzá.
Szabó György
Amit én próbálok forszírozni, az a nemzetköziség. Én úgy
érzem, hogy a magam területén megpróbálok tenni valamit, hogy ez a dialógus
kialakuljon. Azt mondják, hogy a szakma elfoglalt, az újságírók elfoglaltak, a
közönség is elfoglalt, és gyakorlatilag nem jönnek. Ezt ki lehet mondani. Ezt
lehet látni. A nyelviségtől megijed a közönség, a szakma is, meg aki efölött
van. Ez tény. Én azt mondom, hogy én, mint Trafó, nagyon örülnék, ha lenne
fesztivál, de azt is látom, ha azt mondanák, hogy brusztoljak ki egy húszmilliós
fesztivált, belegebednénk. Megcsináltam ezt az ATM találkozót, 20 milliót
tudtunk összeszedni, majd belepusztultunk egyébként. A Trafó állta a pénzügyi
garanciát Brüsszel felé, hogy ez megvalósuljon. És 5 milliónként, politikai
pártokkal egyenként kellett megküzdeni, hogy pénzt lehessen szerezni. Ennek
eredményeként jutott ki jó pár magyar művész egyébként.
A másik ilyen félelem egyébként az, hogy ennyi pénzt
összelejsztolni nagyon nehéz. Egyszer összelejsztolni talán még lehet, ha a
belét széthajtja az ember, csak gyakran a tartalommal már nincs idő
foglalkozni, és utána jön a fenntartás lehetősége. Én mondom, én csináltam 5
éven keresztül fesztivált. Igen, mindig az NKA, vagy valaki besegít. De az
ember ott esik szét, és esik szét a tartalom is. 14 éve ugyanúgy partnere
vagyok az őszi fesztiválnak, szponzora vagyok, milliókat dobok be én is ebbe a
dologba. De a sztenderdizált költségvetése 30 vagy 40 millió forint, amit
programra lehet költeni. A félelem, amit Te érzékelsz, Tamás, az, hogy iszonyú
nehéz ma pénzt mozgósítani, átláthatatlanok a viszonyok, mindjárt választás
lesz. A másik kérdés pedig az, hogy milyennek kéne ennek a fesztiválnak lenni?
Vidéken vagy nem? Amikor én, mint Trafó válogatok, nemigen megyek hazardírozásba,
tehát látott darabokat próbálok hozni. Ha én véletlenül mellényúlok, akkor azt
mondom, úristen, ennyi pénzt kidobtál!
A válaszom a kérdésedre: jelen pillanatban Magyarország nem
engedheti meg magának, hogy bemenjen ebbe a kooprodukciós rendszerbe. Mint
Trafó, most bemegyek egyébként novemberben, mert egy európai pályázatba
bementem, és kénytelen vagyok, csak az európai partner azt mondja, Gyuri te
gyáva vagy. Más a mentalitás. A garast le kell tenni a kezdőnek.
A másik kérdés pedig az, egyfelől lehet hallani, hogy a
nagyokat is be kéne mutatni, meg a kicsiket is, akik az innovatívak. Tehát azt
mondom, hogy kéne a tetejét is mutatni, mértékkel, és a lenti folyamatokat
bemutatni. Ilyen szempontból nem olyan könnyű a válasz arra, hoghy hol
legyen... Lehet, hogy elképzelhető egy vidéki színházban, vidéken, mert egy
nagy produkciót beépíteni lehet, míg a kicsiket mutatod. Nem igaz, hogy
Budapestnek kell lenni.
És van egy másik dolog, ami a Trafó tapasztalata és a
külföldi társulatok és a magyarok is mondják, hogy ha Budapestről kimozdulnak,
akkor az katasztrófa. Ugyanis a magyar technikusi világ, az egész magyar
repertoár rendszer nem vendégjátékokra épül. Mozdíthatatlan lámpákról van szó,
teljesen más mentalitásról. Én csináltam bemutatót Szegeden, francia
társulattal és a szegedi színháznak a trégerese a vendégjáték közben elment. És
a társulat fent van a színpadon, és vetíteni kellene, le kéne jönni a trégeren
a vászonnak, és nem jön le... szóval... Hazament. És akkor én azt mondtam, hogy
le kéne vonni a pacáktól pénzt, és akkor az igazgató engem úgy lebaltázott,
hogy ilyen- meg olyan vagyok, mit képzelek.
A másik a mentalitás kérdése. Tehát nem csak a közönség
mentalitása, hanem a szakmai mentalitás is nagyon-nagyon visszaüt. A Trafóba
úgy jönnek ezek a társulatok, hogy mindent üresen kérnek. Gyakorlatilag a mai
színházban a látvány nagyon fontos. Azt mondják, olyannak kell lenni, mint egy
ékszerdoboznak. Mindent tudjon. Tudjon csillogni, amit akarnak. Ennyit akarok
mondani, hogy ezért nem könnyű. A másik, hogy nem demokratikus folyamat az,
hogy hogyan csinálok egy koncepciót. Egy embernek ezt ki kell dolgozni. Elején
valószínűleg át kell beszélni, de utána egy embernek oda kell adni. Ha azt
mondják, hogy megvan a pénz, mekkora volumenű, akkor lehet letenni egy koncepciót.
A keretét meg kell határozni.
Kovalik Balázs
Egy történet a Gyurinak a történetére. A Vérnász produkciónk
kint Amszterdamban: a holland műszaki dolgozó az előadás közepén elment és a
kaput én tologattam az előadásomnál, hogy azért becsukódjon és kinyíljon.
Ennyit erről. De semmi baj. Én azt gondolom, hogy az a kérdés, hogy milyennek
kell lenni egy fesztiválnak, mi legyen, hol legyen, és azok a kérdések, amik
felmerültek... – van egy nagyon fontos dolog emögött: mindig van valaki, aki
kezdeményez. Ha valaki kezdeményezi ezt a beszélgetést és szorgalmazza, akkor
egyszer csak leülnek emberek. Ha valaki azt mondja, itt van pénz, 14 napig
érvényes, ahhoz, hogy leüljetek és mondjatok valamit, akkor ez a kezdeményezés,
erre történik valami. Ha a minisztérium mondja azt, akkor ő mondja. Ha az NKA,
akkor az NKA, ha a Trafó, akkor a Trafó. És ha egy város vezetése, egy
polgármester vagy a polgármester unokaöccse, aki színész szeretne lenni és
kitalálja, hogy csináljon Biatorbágy felsőn egy fesztivált és beszél a polgármesterrel...
ezek szerintem mindig nagyon személyes dolgokból indulnak el, és ha az a
személy akarja és csinálja és viszi, akkor lesz egy Trafó, és akkor lett. Azt
gondolom, hogy a Zimányi Zsófia a tavaszi fesztivált ugyanúgy viszi. Nem arról
szól ez a dolog, hogy minden évben odadob neki az állam 2 milliárd forintot
hogy csináljál valamit, hanem ő csinálja, csinálja, keresi, kutatja és
vacsorázza össze ezeket a pénzeket. Egy színházvezető is a színházat azért
csinálja. És ezek személyes ügyek, és ezek a személyek fogják eldönteni, hogy a
fesztivál hol lesz, hogy a fesztivál milyen típusú lesz, és ahogy a Gyuri
mondta, hogy a fesztiválra tulajdonképpen kik jönnek el. Lehet, hogy ez a
döntés úgy néz ki, hogy az az egy személy, vagy aki kezdeményez, összehív egy
grémiumot és a grémium dönt, lehet, hogy a nem tudom micsoda, de valaki ezt a
dolgot motiválni fogja. És amikor ez nincs, akkor nem motiválódik. Aztán erre
tud reagálni valamilyen módon a pénzes zsák, akinek ez az ügyködő ember vagy
társaság megtetszik, szimpatikus lesz, és azt mondja, hogy na akkor fizetek,
vagy pedig azt mondja, hogy hagyjál békén, és nem érdekel a történet!
Azért gondolom, hogy ez egy annyira személyes dolog. Itt
beszélgethetünk, megállapodhatunk egy csomó mindenben, de azt is tudjuk, hogy a
magyar színház ma úgyis úgy néz ki, hogy ha lesz egy három fős grémium aki
eldönti a nagy nemzetközi fesztivál sorsát, abban a pillanatban a másik oldal
azt mondja, hogy miért ő? És ő is csinál majd egyet, és akkor megint ott
tartunk, hogy az NKA asztalára bekerül 450 pályázat, mert mindenki azt mondja,
mi csináljuk az igazit ám! Én ebben hiszek, és abban hiszek, hogy egyszerűen
ezen múlik. Mi sok mindenről beszélgethetünk, de azon fog múlni, hogy mikor
lesz valakinek arra ideje, hogy azt mondja: én most ezt akarom. És akkor az,
valamilyen úton el fog indulni. Itt most két akarás történt alapvetően. Valakik
akarták, hogy ez a beszélgetés létrejöjjön, és létrejött. Valaki most
felajánlott pénzt, és akar ezzel valamit csinálni. Majd ki fog derülni, hogy
erre az akarásra milyen reakció jön létre. És azt gondolom, ezen megy tovább a
dolog.
Balogh József, Szeged, Maszk Egyesület
Mi 1991-ben csináltuk az első nemzetközi színházi
fesztiválunkat akkor, amikor még nem volt nemzetközi színházi fesztivál
Magyarországon, és néhány hét múlva csináljuk a tizenötödiket, amikor ezek
szerint – legalábbis a kérdésfeltevés szerint – még mindig nincs. Ha 15 évente
egy percet rabolhatok tőletek, akkor végül is ez nem olyan nagy baj.
Tulajdonképpen minden itt felmerült kérdésre válaszolni tudnék és nem azért,
mert értek hozzá, hanem azért, mert végigcsináltam ezeknek a kérdéseknek az
összes felmerülő aspektusát. Ez a fesztivál kezdetben szabad színházak
nemzetközi találkozója, azóta a Thealter International nevet viselő és az
elmúlt két esztendőben a magyarországi alternatív színházi szemlével kiegészült
fesztivál mindent hoz abból, amit Ti, Önök itt végigbeszéltetek. Ez a fesztivál
vidéken van. Nem kérdés. Azért van vidéken, mert Szeged nem Budapest. Ezt a
fesztivált 12 év után támogatta először Szeged város önkormányzata, azért, mert
én ismerem a szabaddemokrata alpolgármestert, az addigiakat pedig nem ismertem.
Ők azt javasolták nekem, hogy járjak el velük vacsorázni, én azt mondtam nekik,
hogy a barátaimmal szoktam eljárni vacsorázni.
A kezdetektől támogatja ezt a fesztivált, a Nemzeti
Kulturális Alapprogram (NKA), támogatta a Soros Alapítvány – amíg volt – és a
kezdetektől támogatta a minisztérium. De ez a fesztivál úgy született, hogy
Nikolinyi István 1991-ben, mint a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatója azt
mondta: ha már ti itt vagytok ilyen amatőrök, mi meg csináljuk a Szegedi
Szabadtéri Játékokat, ami a Dóm téren egy ilyen nagy és monstrum, és tudod, ott
úgyse lehet olyanokat csinálni, mint amiket ti csináltok, itt van 500 ezer
forint, és akkor költsd el arra, amire akarod. Ennyit a véletlenszerű
kialakulásáról.
Azt is meg lehetett ez alatt a 15 év alatt tapasztalni, hogy
nem rossz, ha van az emberben némi merkantilizmus és van némi pozitív
hozzáállása is a dologhoz. Ha valaki nemzetközi színházi fesztivált szeretne
csinálni Magyarországon, érdemes valóban megnézni, hogy hány nemzetközi
színházi társulat hány helyre, mennyi pénzből és hány nézőt érintve érkezik egy
adott esztendőben Magyarországra. Ezt azért érdemes megnézni, mert lehet, hogy
kiderül, van 8-10 olyan hely Magyarországon és van két-három fesztivál, ahol
nemzetközi társulatok lépnek föl és az egész nem kerül többe 400 millió forintnál.
Lehet, hogy kell egy olyan fesztivál, ami 400 millió
forintba kerül, Budapesten van és akkor a krémet meg lehet hívni, semmi
probléma, az egy másik fajta színházi fesztivál, más képet ad a mi országunkról
is, és más képet kapunk a nemzetközi színházi trendekről és társulatokról is,
ha egy ilyen úgymond „elit fesztivált” hozunk létre. Vagy pedig ha kiderül,
hogy megfordul Magyarországon 120 társulat évente, abból a mi fesztiválunkon
mondjuk 10-12, akkor kiderül, hogy mondjuk mi Szegeden ennek a 120 társulatnak
vendégül tudjuk látni a 15 százalékát. A 300-400 millió Ft-nak a fél, illetve
egynegyed százalékát költjük el erre a 10-15 %-ra. Az 500.000,- Ft, amivel
91-ben kezdtünk, az ma 12-15 millió Ft. Mi átlagban – ha ezt a 15 évet tekintem
– évente 6-8 millió Ft-nyi összeg jön ki, ami a fesztivál nemzetközi részét
illeti, hiszen mi magyar színházakat is vendégül látunk. Mindenki el tudja
mesélni a maga történetét. Én is el tudom mesélni, hogy hogy lehet 10 millió
Ft-ból egy nemzetközi színházi fesztivált csinálni. Egyébként persze sehogy. És
ennek ellenére tovább lehet statisztikázni, 28 ország 146 színháza játszott
Szegeden, és a mi trégeresünk még sose hagyta ott a színházat, igaz, hogy mi
nem egy-két-három színházi épületben játszunk, hanem egy régi zsinagógában, és
nem is minden darabnál van tréger, illetve egy használaton kívüli szállodában,
amit néhány hétre színházzá alakítunk.
Tehát ami akarat, erő, elszánás, vagy személyesség, vagy
véletlen kérdése, az mind összeadódik. A koncepció például az, hogy ezek az
épületek egy város történetében – például az 1842-ben épített klasszicista stílusban
épített zsinagóga az, ahogy 1977-től 1992-ig egy halott épület volt, – ne
halott épületként maradjanak meg a város emlékezetében. Ha úgy tetszik, ez
nekem vagy nekünk puszta hiúsági kérdés a mai napig.
Váradi Júlia
Én azt gondolom, hogy rengeteg gondolat átvehető ebből, amit
most hallottunk Balogh Józseftől, és a Török András által felajánlott összeget
felhasználó gondolkodók lehet, hogy sok mindent meg fognak tudni ebből
valósítani, vagy legalábbis szívlelni.
Zsámbéki Gábor
Van közöttünk olyan, aki azt gondolja, hogy az itt Best
off-nak nevezett típusú fesztivált kéne szorgalmazni, vagy egyáltalán hogy
Magyarországon erre lehetőség lenne? Erre már csak pénzügyileg sem lesz
lehetőség. És tulajdonképpen az unalmas és fantáziátlan fesztiválok is pont
ebből a fajtából szoktak kikerülni. A fantáziadúsabb fesztiválok azok
tematikusak, vagy különleges helyszínt találnak, egyszóval sokkal inkább maga
az alapgondolat a lényeges, mintsem az, hogy nagy nevekre lehessen pénzt
szerezni. És azt gondolom, hogy ilyen típusú fesztiválok lesznek
Magyarországon, egyrészt mert ez egy olyan kor, ami erre lehetőséget ad. Hogy
pontosan milyen formában, illetve a már most létezőkből fog valamelyik
nagyobbra nőni és lényegesebbre, azt sem én, sem más nem tudhatja.
Amit meg akarok ismételni az az, hogy a legnagyobb mértékben
ellene lennék egy ilyen best off típusú fesztiválnak, azt még egyszer meg
szeretném ismételni, hogy a színházi szakmának éppúgy, mint bármely szakmának
kötelessége és szüksége is van arra, hogy a kor legnagyobb alkotóinak a munkásságát
megismerje és megismertesse, és ez egy megoldandó feladat, fesztiválon túl, fölött.