Az elmúlt harminchét évben, amióta hivatásszerűen foglalkozom
színházzal, számtalan palávert ültem végig, számtalan tervezetet
láttam, olvastam, némelyiknek - naiv ártatlansággal - a kidolgozásában
vagy a megvitatásában is rész vettem. Volt olyan, amelyet egyes
színházi emberek, másokat szakmai szervezetek készítettek, az elkészült
változatokat egyeztették egymással és a fenntartó szervekkel, a
minisztériummal és a tanáccsal - az utóbbit egy idő után önkormányzatra
keresztelték -, átírták, kiegészítették, pontosították, iktatták,
lerakták és elfelejtették. Ami apró változás történt a színházi
struktúrában, azt mindig az élet - más szóval a kényszer - hozta,
sohasem az elhatározott racionális szándék. Sokáig tartott, amíg
megértettem, hogy ez így természetes. Minden működés, még ha
nyilvánvalóan irracionális is, a létező helyzet, a status quo
tartósítására törekszik, ami a működésben résztvevők - fenntartók és
fenntartottak - közös érdeke. Minden változás a birtokon belül lévők
pozíciójába kerülhet, mind a szakmai elit (a színházak vezetői), mind a
hivatalnok elit (a fenntartó szervek vezetői) részéről. Ezt egyikük sem
kockáztathatja. Természetesen a pozícióvesztéstől való félelemre mint
érvre nem hivatkozhatnak, ezért készségüket nyilvánítják a problémák
megvitatására. Így jön létre a lázas akciózás látszata, a pezsgés a
langyos állóvízben. Pontosan tudható, hogy semmi sem fog történni,
legalábbis nem elvi alapon vagy racionális szakmai érdekből, legföljebb
a természetes erózió, kihalás, még inkább a radikális struktúrarombolás
- az anyagi elvonás - révén.
A maradandóságot a hatalmi pozíciók
fáziseltolódása is szavatolja. Egy viszonylag állandó szakmai hatalom
áll szemben egy abszolút változó politikai hatalommal. Nemrég valaki
azon kesergett, hogy nem lehet tárgyalni egy olyan politikával, amely
csak négy évre lát előre. Ó, boldog idők! Hol az a négy év? Egyetlen
választási cikluson belül is szemmel követhetetlen a kulturális
politikáért felelős személyek cserélődése. Groteszk, ahogy az egyes
szakmák a regnáló miniszteren próbálják behajtani az előző miniszter
ígéreteit. Újra meg újra elkezdődik a délibábok kergetése. Időnként
kétoldali heveny öngyulladási tünetek mutatkoznak, mint most a
"színházi területen". Lent, a szakmában és fent, az irányítótoronyban
egyaránt megszületik egy-egy radikális dolgozat. Az egyik spontán
módon, a másik rendelésre. Sohasem találkoznak. A lentit élből
elutasítja a szakma, a fentit, amely sokkal radikálisabb a túl
radikálisnak tartott lentinél, üdvözli a kompetenciával nem rendelkező
felhőkakukkvári grémium. Egyik tervezetnek sincs minimális realitása
sem - lásd, mint fent. De jól elvagyunk velük. Nélkülük ugyanúgy.
Viszont rengeteg mozgást tudunk fölmutatni. Miközben semmi sem változik.
De
kell-e egyáltalán változnia valaminek? Kezdem úgy gondolni, hogy
sikeresen ködösítünk, amikor a struktúrára kenünk mindent. Mi a
struktúra? Nem érti senki. Egyik kitűnő rendezőnk nemrég azt mondta,
hogy Európában a jobb színházi helyeken mindenütt van négy-öt jó
előadás. Annyi nálunk is van. De mi évente nyolcszázat támogatunk
közpénzből. Az arányokat tekintve nagyjából egyformán. Egyformán
rosszul. A négy-öt jót is, a több száz botrányosat is. Pazarlás és
garasoskodás folyik egyszerre. Hatalmas pénzeket dobunk ki, és nem
adunk elég pénzt. Fojtogatjuk az értékeset, eltartjuk a fölöslegeset.
Ezt nevezzük struktúrának. Ezt védjük. És azért, mert az a nagy, álmos,
furcsa állóvíz, amelyet hagyományosan színháznak nevezünk, megfelel
nekünk. Jól érezzük magunkat benne.
Mi lenne, ha kicsit fölkavarnánk?
(A
közeg állóvize) Nálunk az irodalom művészet, a film művészet, a színház
umcacca és hopszassza. Nem tudom, miért alakult így, de így alakult. A
könyvfesztiválon a közepes író Coelhót is körülrajongják, a színházi
fesztiválon tudomást sem vesznek egy olyan európai jelenségről, mint
Hermanis. Azt se tudják, kicsoda. Azt se, hogy itt van. Azt se, hogy
Kortárs Dráma Fesztivál zajlik Budapesten. Bécsben ugyanaz az előadás,
A hosszú élet az ünnepi hetek eseménye. Próbálnám kihúzni a színházi
elit, pláne az értelmiségi elit tagjaiból, mit szólnak Hermanishoz. Nem
hallottak róla. A hangadó értelmiség kulturális ajánlatai húsz évvel
ezelőtti színházi ízlést tükröznek. Az irodalomnak és a filmnek van
presztízse, a színháznak nincs. A Nagy Könyv fontos (bár nem sikeres)
program. A filmszemle közepesnél gyöngébb filmeket tornáz föl
társadalmi és médiaeseménnyé, amelyre összehívja a világ
filmkritikusait, s magasan kvalifikált, elismert társadalmi
személyiségekből álló zsűriket hoz létre, hogy értékeljék és
rangsorolják a termést. Az országos színházi találkozón az idén fontos
előadások vannak, de a zsűriket csak szemlesütve lehet emlegetni, és a
nemzetközi szakmai elit ugyanúgy távol marad tőle, mint eddig. Az
esemény specialitása, hogy a színészek főznek, ami - el kell ismerni -
többüknek jobban áll, mintha játszanának.
(A fesztivál állóvize)
A Pécsi Országos Színházi Találkozóval (POSZT) egyébként nincs baj, úgy
jó, ahogy van. A miénk. Nekünk való, pontosan kifejez bennünket,
megfelel a színházi horizontunknak. Kedélyes, barátságos és családias.
Nyaraló- és eszmecserélő programnak egyaránt megfelel. Két alkalommal,
Forgách András és Szűcs Katalin válogatói "évében" a hivatalos
versenyprogram nem volt blamázs, s az idei sem az. De vannak más
dimenziók is. Miért nincs nálunk nemzetközi színházi fesztivál? S vajon
kellene-e, hogy legyen? Legtöbben - csaknem mindenki - azonnal
rávágják: persze. Hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni? Egyesek szerint
szégyen, hogy nincs. Pedig ez nem álkérdés, és nem is tudom rá a
feleletet. Könnyű kimondani az igent, de egy erről szóló vita nagy
valószínűséggel ugyanúgy végződik, mint a többi hasonló, amelyben a
résztvevők alkalmasint egyetértenek, és nem történik semmi. Persze,
hogy kell nemzetközi fesztivál, hiszen Európa, átjárható határok,
kölcsönös megismerés, tapasztalat, élmény, csere... Igen, igen - de! De
hol? De milyen legyen? De mennyibe kerül? De honnan vonják el rá a
pénzt? Innen már csak egy lépés a "de minek?" - hiszen úgyis tőlünk
veszik el. Holott mindenütt van nemzetközi fesztivál. Nem egy, de száz.
Még a nyilván dúsgazdag Örményországban is. (Highfestnek hívják.) A
közismerten krőzus Lengyelországban, ahol állítólag - a tartós hazai
híresztelés szerint - a rendszerváltáskor összeomlott a színház,
egyenesen négy. Nincs pénz? Hogyne volna. Jelenleg zajlik
Székesfehérváron az újonnan gründolt nemzetközi filmfesztivál.
Nemzetközi
színházi fesztivál ott van, ahol akarják, hogy legyen. Ahol van rá
igény. Érdeklődés. Umcacca és hopszassza helyett vágy a színházi
kultúrára. Minden más - sumák. Magyarországon jelenleg nincs ilyen
igény vagy vágy. Az Európa kulturális fővárosára pályázó városok közül
egyiknek sem jutott eszébe nemzetközi színházi találkozót tervbe venni.
Nagyszebenben (Románia), amely 2007-ben Európa kulturális fővárosa
lesz, már most negyven ország fesztiválozik. (Ja, az is egy gazdag
ország!) Wrocławnak azért kellett saját nemzetközi fesztivál, mert
három másik lengyel nagyvárosnak már volt. Igen, presztízsből. Mert a
fesztivál elősegíti a régió, a szűkebb környezet fejlődését, és nemcsak
a közönségét, hanem a helyi politikáét is. "Ha ezt megértjük - és
megértik a helyi hatalmak -, akkor rájönnek arra, hogy a
fesztiválszervezés mindenkinek érdeke", mondja Gnyedovszkij moszkvai
professzor.
(Az érdeklődés állóvize) Magyarországon vannak
nemzetközi színházi fesztiválok. Szegeden a Thealter. Pesten
kétévenként a Kortárs Dráma Fesztivál. Gyulán az idén először rendeznek
Shakespeare-fesztivált. Nemrég itt volt Hermanis, továbbá Szigarjev
Gyurmájának moszkvai előadása, jön Purcarete és Koršunovas. Ezek kik? -
kérdezi az úgynevezett színházi szakma tetemes része, nem beszélve a
közönségről. Ezek közismert nemzetközi hírességek. Hogy nem tudunk
róluk? Hogy a média nem sztárolja őket? Hogy minden évben
vendégszerepel egy-egy neves előadás, amelyről nem veszünk tudomást?
Kinek a hibája? Nem a színházi szakembereké, a színházi szervezeteké, a
színházaké? Nem a próbatáblán kellene hirdetni az eseményt? Nem az
utazó rendezőknek kellene reklámmal telehinteniük a televíziókat? Átlag
kétszázharminc kilométerre tőlünk, Bécsben most zajlik az Ünnepi Hetek
műsora. Zadeket, Marthalert, Warlikowskit, Castorfot, Brookot,
Percevalt, Bondyt lehet látni többek között. Ha négyen beülnek egy
autóba, nem kerül többe annál, amennyiért megvacsoráznak a pécsi
fesztiválon. Indultak karavánok? Volt színház, amely elvitte
munkatársait a Festwochenre? Volt, a Trafó. Nem az apanázzsal ellátott
műintézetek, hanem a kuratóriumok fekete báránya, amely túllát a
provincián.
A nem-umcacca és nem-hopszassza előadások, amelyek
eljöttek hozzánk, ellenhörgést keltettek, mint a hamburgi Liliom, vagy
érdektelenségbe fulladtak. Mielőtt elhamarkodottan elméleti igent
mondunk a nemzetközi fesztiválra, gondoljuk meg, létezik-e érdeklődés a
progresszív színház iránt Magyarországon. Szkepszisem ellenére azért
hajlok az igenre, mert a más színház is van, mint amit annak gondolunk
effektus csak koncentrált dózisban hat; szórványesetek csupán
megalapozott színházi kultúrában keltenek figyelmet. Színházi kultúrát
megalapozni pedig összehangolt, sűrített stratégiával lehet - példának
ott volt a két sikeres budapesti uniófesztivál. (Az elsőről egy
kétrészes összefoglalón kívül napi húszperces híradókat is készítettem
a közszolgálati tévében. Ennyit a médiáról, egykor és most.)
(A
színházak állóvize) Nem tartom bajnak, hogy a fesztiválok kulturális
iparággá, a fogyasztás részeivé váltak. Érdeklődést általában az kelt,
ami érdekes. A Krétakörnek és Schillingnek ma elsőrangú nemzetközi
vonzereje és sajtója van; azokkal együtt emlegetik, akik számítanak.
Akikért én is elutazom, vagy akiket ide hoznék. Divatosak? Mint a
harmincas Jarzyna, a negyvenes Perceval, az ötvenes Marthaler és a
nyolcvanas Brook. Ez nem korkérdés, hanem művészi fiatalság kérdése.
Tessék izgalmasat produkálni - vagy kiégni és eltűnni. Mi itthon
mesterségesen tartunk el tarthatatlan színházakat, rendezőket,
színészeket. A színházi világ: egy darab itt felejtett szocializmus,
amelyet nem az érték, hanem a kapcsolat, a politika és a tehetetlenségi
erő éltet. A színigazgatók jelentős hányada politikai kinevezett;
alkalmatlanságukért - gyakran helyi szinten - mind a négy parlamenti
párt masszívan felelős. Egy direktor legföljebb akkor válik kérdésessé,
ha pártkongresszuson zagyvál, bár igazgatói működéséhez képest ez
ártalmatlan. Túl nagy a hamis tekintélyek, fölösleges színházak,
halottnak született előadások száma. És nyilvános fórumokon
szemrebbenés nélkül magasra értékelik - önmagukat.
(Az
írásbeliség állóvize) A teoretikus gondolkodás hiánya devalválja az
írásbeliséget. A rendezők, akik elvileg a szellem emberei is (Valló
Péter nemrég fölidézte egy interjúban, mi mindent kell tudnia egy
rendezőnek Nádasdy Kálmán szerint!), többnyire gondolat- és
írásundorban szenvednek, és akinek mégis van mondanivalója, sőt
fogalmazni tud, inkább eltitkolja, hogy ne nézzék strébernek.
Ugyanezért kínos színházi embereknek egy gyékényen árulni a szakmai
kritikával; mivel hiányzik az elméleti és a történeti kultúra, nincs
ázsiója az olvasásnak, s a színházi elit képviselői nem tartják
kötelességüknek sem a szakmai sajtó terjesztését, sem az egyébként
gyakran hivatkozott színháztörténeti múlt földolgozásának és kiadói
publikálásának szorgalmazását. A napi kritika egyébként éppúgy
alultermel és túltermel, mint a színház. Fölösleges előadásokról
készült írások keltik a színház látszatát. A bírálatok tetemes hányada
nem irodalom, hanem szőrözés vagy tudományos fontoskodás, és kritikai
funkciójának téveszméihez ideológiákat gyárt. Lapszerkesztőként
tapasztalom, hogy egyetlen folyóiratot is csak korlátozott
terjedelemben lehet megtölteni elfogadható minőségű recenzióval.
Kritikusképzés nem folyik, az erre hivatott intézmények ilyesmivel nem
törődnek. A helyzet tarthatatlanságát fölmérő Színház című folyóiratnak
(hazabeszélek) háztáji műhelyt kell létrehoznia, és a kezdők
elengedhetetlen publikációs fórumaként is kell működnie, ha meg akarja
állítani a kontraszelekciót. (Mielőtt még vészesen elterjed, hogy a
kritikus nem az, aki rendszeresen és gyakran publikál, hanem az, aki
kurátorkodik, zsűrizik, pontoz, szelektál, moderál és általában a
színházak körül guberál.)
(A szemlélet állóvize) Színházi
kultúránk lényegében egy száz-százötven évvel ezelőtti
provinciális-anekdotikus-illuzórikus szemléletre épül. Még nem hagytuk
magunk mögött a peleskei nótáriust, aki fölrohant a színpadra, hogy
kimentse Desdemonát a fojtogató Othello kezéből. Pedagógiai elmélet is
épül erre, amely érvényesül a Színművészeti Egyetemen. Ha meggondolom,
hogy harmincöt éve olyan mesterségórákat láttam a bukaresti főiskolán,
amelyekre nálunk még ma is ferde szemmel néznének, nem csodálom, hogy
ott tartunk, ahol tartunk. Sokan tanítanak, akiknek nem kellene, és
vannak, akiknek kellene, de nem tanítanak. A szemlélet változását, a
láthatár tágítását az alapoknál kell kezdeni, és csak lassan, hosszú
távon lehet eredményt várni tőle. Ha hirtelen racionalizálnák a
színházi struktúrát - ami nem fog bekövetkezni -, tehát, mondjuk,
létrehoznák az állandó, produkciós és befogadó színházak rendszerét,
azok egy részében továbbra is (sőt még inkább) a jól forgalmazható
umcacca és hopszassza előadások jönnének létre. A közönség ugyanúgy a
"kedvenceit" keresné, a menedzsmentek ugyanúgy (vagy még inkább) az
eladhatóságra összpontosítanának, a kapitalista mecénások díjaikat és
támogatásukat ugyanúgy szellemi klientúrájuk honorálására használnák,
és így tovább...
Nemrég az egyik külföldi művészeti tévécsatorna
közvetítette Händel Herkules című operáját a párizsi Nagyoperából. Luc
Bondy rendezte. Három óra tiszta játékidő, megrendítő emberi dráma,
belső intenzitású, statikus képek, a jelenlét súlyával telített
énekesek. Az előadás zenei és színpadi volumenéhez hozzátartoztak a
barokk áriák közötti szünetek és a liturgikus szcenikai változások. A
közönség nem köhögte és nem tapsolta szét a drámai folyamatot, egyetlen
tenyér sem verődött össze kötelességszerűen az áriák utáni
lélegzet-visszafojtott csöndben, a nézők egyszerűen hagyták, hogy az
előadás megtörténjen. Csak a legvégén robbant a lelkesedés - nem ütemes
tapsban.
Miért mesélem el? Mert tetszett.
Koltai Tamás
A cikk eredeti környezetében az ÉS-ben