Oldaltérkép English
keresés
Maszk
 

Közösség

 
 

Önkéntesség

 

NCA

Az oldal az NCA Civil Szolgáltató, Fejlesztő és Információs Kollégiumának támogatásával jött létre 2006-ban.
 
fesztivalszovetseg
A MASZK Egyesület és a THEALTER fesztivál a Magyar Fesztivál Szövetség tagja.
 
Befogadó Szinházak Társulása
A MASZK Egyesület a BESZT alapító tagja.
 
Független Színházak Szövetsége
 

Támogatóink

Open Society Fundation
Emberi Erőforrások Minisztériuma

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.
 

Vissza„ÉN AZT A KÉPET AKAROM MEGCSINÁLNI, AMI BENNEM VAN”

Révész Róbert zentai fotográfus 1991 óta Szegeden él és alkot. Elsősorban színház- és jazzfotóiról ismert és elismert a szakma és a közönség köreiben. 1996 óta szabadúszóként dolgozik, előtte volt „szobafestő és mázoló, cukorgyári kampánymunkás, irodai firkász, csempegyári fotólaboráns, rikkancs, citeratanár és napilapos fotóriporter”. 1994-től a MASZK Egyesület programjainak dokumentátora, a nyírbátori Szárnyas Sárkány Nemzetközi Utcafesztivál, 1995-től a Kanizsai Jazzfesztivál, 1996-tól a Szegedi Kortárs Balett állandó fotográfusa, de folyamatosan fotóz hazai és külföldi táncszínházakat is. Munkái rendszeresen megjelennek a színházi (Színház, Ellenfény) és zenei szaklapokban, katalógusokban. 1982-től 2004-ig mintegy 50 kiállításon szerepelt, ebből 30 önálló tárlattal. Első elismerését a Képes Ifjúság fotópályázatán szerezte (Újvidék, 1982), ezt követte a TAKT-díj (Temerin, 1987), a Táncpaletta – Aranyplakett-díja (Budapest, 1999), majd háromszor az Országos Kortárs Tánc- és Mozgásművészeti Találkozó fotófődíja (Veszprém, 1999, 2000, 2002). Zenél is: 2002 tavaszán Bulatović Gabriellel és Burg Balázzsal megalakították az afro-balkáni stílusú ütőszenét játszó Mehari Garoba zenekart.

MM: Hogyan kezdtél el fotózni?

RR: Középiskolás koromban kezdődött, 1978-ban. Én még ahhoz a generációhoz tartoztam, amelyik részesülhetett az akkori kísérleti iskolareform minden áldásában… Az első két év, azaz az általános szakközépiskola idején történt, hogy Mile Mijatov fotóművész vezetésével fotósszakkört hirdettek. Ültem a padban, és akkor kaptam föl a fejem, akkor kezdett el igazán érdekelni a dolog, amikor Mijatov azt találta mondani, hogy lesz alkalmunk megismerkedni a művészi fotográfiával is. Persze aztán nem ment ilyen könnyen… De ha már az ember ráadta a fejét arra, hogy fotózzon, lefotóz mindent, mindent, ami él és mozog, meg azon túl. Kaptam a fateromtól egy Zorkij 4-es gépet, azzal nekiálltam. Nagyon gyorsan tönkretettem két gépet, nem tudom, miért, valószínűleg nem értettem hozzá, vagy gyárilag sem voltak jók. A 80-as évek elején aztán megkaptam az első Minoltámat, és azóta is Minoltákkal dolgozom, manuális gépekkel… Fotóztam tehát, ám amikor az ember mindent lefotóz, egyszer csak rádöbben, hogy az egész semmit sem ér, tökéletlen technikailag, tökéletlen a kompozíció, és az egészet újrakezdi. És miután harmadszor, negyedszer újrakezdte, akkor fog némileg letisztulni, és akkor lehet egyáltalán valamiféle irányba elindulni.

MM: Te milyen irányba indultál el?

RR: A nagy szerencsém az volt, hogy 1982-ben összehozott a sors Hagymás Istvánnal, a jelenleg Szlovéniában, Lendván élő orvos-fotográfus-esszéistával, aki azóta is barátom és mesterem, illetve ugyanakkor, ugyanaznap a székelykevei, ma herceghalmi Péter László képzőművész-grafikussal. Abban az évben a Képes Ifjúság fotópályázatának nyerteseként részt vehettem a TAKT-on. Úgy alakult, hogy együtt utaztunk le Temerinbe Hagymás Pityuval, aki akkor Zentán élt, és szintén meghívottja volt az alkotótábornak. Én akkor már hallomásból tudtam, hogy ki ő, és a zentai állomáson egyszerűen odaültem mellé. Mondtam neki, hogy egy helyre megyünk, mire ő csak mosolygott. Aztán Temerinig végigbeszélgettük a másfél órás utat, és úgy érkeztünk meg, mint régi jó barátok. Ott találkoztunk Péter Lacival, aki szintén a mesteremmé vált.

       Ettől a két embertől tanultam meg igazából látni és láttatni… Hagymás Pityu hatására kezdtem el akkor fotografikázni, ami azt jelentette, hogy szinte nem is használtam fényképezőgépet. Ez egy kísérletező időszak volt számomra, amit nagyon-nagyon élveztem. Közben elkezdtem dolgozni a kanizsai kerámiagyárban. A grafikai osztály fotólaborjában terveztem egyrészt a gyár, másrészt saját magam számára, amiből a cég is sok ötletet felhasznált. Mindenhez adottak voltak a körülmények, volt elég nyersanyag, idő a kísérletezgetésre. Ebből az időszakból származik például a napsugaras oromfalak grafikásított sorozata, meg a szürke-fehér-fekete fotografikák. Aztán ennek volt egy kifutási ideje, meg ebben a legújabbkori számítógépes őrületben el is veszítette az érdekességét, hiszen egy-két perc alatt meg lehet csinálni ugyanazt, amit a hagyományos technikával hetekig vagy hónapokig tartana.

MM: Hogy jött ezek után a színházfotózás?

RR: Amikor 1991-ben átkerültem Magyarországra, négy évig a szegedi napilapnál dolgoztam fotóriporterként. Minden szempontból tanulságos időszak volt számomra, szakmailag és emberileg egyaránt. Bekerültem a taposómalomba, noha mindig is tudtam, hogy nem vagyok riporteri alkat. Nincs bennem az a habitus, az a rámenősség, ami ahhoz kell, hogy mindenáron meglegyen az a kép, amit az újság akar. Sok minden nehezemre is esett, úgy éreztem, hogy semmi közöm az egészhez, de pénzt kellett keresni. És mivel a fotózáshoz értettem legjobban, inkább ezt csináltam, mint valami mást. Lehúztam két évet, és akkor kértem egy hónap alkotói szabadságot. Az akkori főszerkesztő, Dlusztus Imre, aki egy kiváló ember, tudta, hogy miről van szó, és el is engedett. Fél év múlva kértem még három hónap fizetetlen szabadságot, aztán fél év múlva újabb fél évet. És aztán rövid időn belül fel is mondtam. Közben sok mindennel kísérleteztem, többek között a saját szakállamra színházat is fotóztam. Ezek alapján a képek alapján keresett meg ‘96-ban a Szegedi Kortárs Balett, és így lettem az állandó fotósuk.

MM: Mitől jó egy színházfotó?

RR: Egy MTI-s kollégám azt mondta, hogy színházban nem nehéz fotózni, mert ottvannak a képek. Én meg erre azt mondom, hogy pont ezért nehéz. Nem elég ugyanis a látványt fényképezni, amit a rendező megkomponált. Egy színházi fotó akkor jó, ha a fotós ehhez még pluszban hozzá tud adni valamit. Én azt a képet akarom megcsinálni, ami bennem van.

MM: Mégis, mennyiben fontos ehhez az „alapanyag”? Milyen előadások inspirálnak?

RR: Az a helyzet, hogy ha a látvány unalmas, vagy nem jó a zene, akkor az nem tud inspirálni. Ezért többnyire unom a színházi fotózást, mármint a prózai színházra gondolok és az operára. A táncszínház áll a legközelebb hozzám. Az érdekel, amikor az egész színpad mozgásban van, vagy egy-egy ember, vagy párok…

MM: Mi alapján különíthető el a színházfotó és a táncfotó műfaja, ha egyáltalán van értelme a megkülönböztetésnek?

RR: Persze, hogy van! Teljesen másfajta színházi nyelvről van szó, így a fotók is mások. A képi világ tekintetében a prózai színház és az opera statikus, míg a tánc dinamikus, még akkor is, ha lassú. Sokkal gyorsabban, és sokkal többet változik.

MM: Mit nézel egy-egy előadásban?

RR: Fotózás közben én az előadást tulajdonképpen nem látom. Hasonló a szituáció ahhoz, mint amikor az ember elmegy az erdőbe vadászni. Előveszi a puskáját, és várja a pillanatot. Ha minden összejön, és a megfelelő pillanatban lősz, akkor tiéd a vad, ha nem, akkor elmenekül, és mész utána, ameddig van golyó a puskádban, vagy újratöltesz… Szóval az egész egy nagy kaland, amelyben ha a látvány és a „hallvány” egységben van, olyan erőket, rétegeket mozgat meg bennem, olyan hőfokra, olyan koncentráltságra juttat, egy másfajta tudatállapotba, amelyben tényleg nem létezik semmi, csak a fényképezőgép és a táncos. És általában ilyenkor meg is van a jó kép.

MM: Milyen pillanatokra, képekre vársz?

RR: Én a táncosokat arra használom, még ha nagyképűen hangzik is, hogy egy magamfajta képi világot megjelenítsek. Nem pusztán dokumentálni akarom azt, ami a színpadon történik, hanem meg akarom mutatni azt az érzést is, amit a táncos átélt. Ehhez azt kell elkapnom, amikor a színpadon ez az átlényegülés megtörténik.

MM: „Kitudni táncából a táncost” (Yeats)?

RR: Én a tánc lényegét szeretném megfogni és megmutatni. Nem kívánom magyarázni, értelmezni a mozdulatokat, hanem azokat a pillanatokat keresem, amikor megmutatkozik a nagyon általános, ugyanakkor mélyen univerzális emberi. A léttapasztalat a világot működtető őserőkről, isteniről és diabolikusról, jóról és rosszról. Az Isten és az ember közötti nemes és gyötrelmes kapcsolatot szeretném megragadni, a bennünk levő ősképek segítségével. Hamvas szerint mindannyian hordozzuk magunkban az Aranykor emlékét… Én azokat a helyzeteket akarom közvetíteni, amikor a színház ima az elvesztett harmóniáért, könyörgés az ember által tönkretett világ helyrehozataláért.

MM: Ebből a filozófiából, az ősi tisztaság és harmónia utáni vágyból ered nálad az is, hogy szinte kizárólag hagyományos technikákkal dolgozol?

RR: Ez nem filozófia, sokkal inkább egy életérzés lecsapódása. Lassú vagyok, valószínűleg ezért vonzódom a hagyományos technikákhoz, ezen belül is főleg a fekete-fehér fényképezéshez. Ha egy hétig nem megyek be a sötétkamrába, rettenetes hiányérzetem van. Szükségem van a fényérzékeny anyaggal való közvetlen kapcsolatra, az alkímiai átalakulásra.

MM: Én ezt a személyes érintettséget hiányolom nagyon sok színházfotós esetében. Általában nehéz megtalálnom, nemcsak egy folyóirat illusztrációs anyagában, hanem a kiállításokon is, azt a dokumentáláson túlmutató elemet, ami lehetővé tenné az önálló műalkotásként való befogadhatóságot, magát az esztétikai élményt. Ebből következik, hogy nehezen tudok egyéni vonásokat is felismerni a fotókban.

RR: Ez sajnos nagyon sok esetben tényleg így van. Pont ez adja a feladat nehézségét és szépségét is. Azért van néhány fotós, aki nagyon magas szinten műveli a szakmát, még ha az egyéni stílusjegyek egy laikus számára nehezebben is követhetők nyomon. Egyértelműek például Koncz Zsuzsa munkái, de ide tartoznak Dusa Gábor, Schiller Kata, Éder Vera, Bege Nóra, Áfrány Gábor, Orosz Péter és Molnár Kata fotói is.

MM: És számomra a tieid is. Mindig azt érzem a képeidnél, hogy „oda vannak téve”, hogy a fotón történik valami, és az a történés fontos. Sokszor napokig hordozok magamban egy-egy mozdulatot, tekintetet, a fotók „drámáját”. Jellemző a képeidre, hogy erőteljesen irányítod a figyelmet a részletekre. Voltak különböző stíluskorszakaid?

RR: Voltak ciklusok. Kezdetben hosszú expozíciós idővel fotóztam, festői világot próbáltam létrehozni, bemozdulásos képekkel. Aztán hirtelen ennek nagyon-nagy divatja lett, minden magyarországi folyóirat tele volt ilyen fotókkal. Akkor úgy gondoltam, hogy ez kifutott, és más kezdett érdekelni. Konkrétan az, hogy hol van egy képen az élesség. Mostanában arra törekedtem, hogy a táncosok szemén legyen.

MM: Mi a munkamódszered? Elmész egy előadásra többször is, hogy meglegyenek a jó nézőpontok, jelenetek, az elszalasztott képek?

RR: Én igazából a fotóspróbán szeretek fényképezni, ahol mozoghatok, körbejárhatom a terepet, ellenőrizni tudom a kompozíciót, a hátteret. „Élesben” csak akkor fotózok, ha nagyon muszáj, vagy ha nem dolgozhatok fotóspróbán. Mert az a tapasztalatom, hogy a csöndben történnek meg a legszebb képek. És ekkor nem nyomhatom meg a gombot, mert zavarja a színészeket, zavarja a közönséget, és engem is. A kiszemelt kép rendre el is röppen, mire megszólal egy színész vagy hangosabb lesz a zene. Ilyenkor hagyni kell… ajándéknak vissza.

MM: Beszéljünk a zenéről is, hiszen ugyanolyan jelentős szerepet játszott alkotói pályádon, mint a színház…

RR: Nekem nagyon fontos a zene. Zenélni is szinte ugyanakkor kezdtem, mint fotózni, egy-két évvel később talán. És zenét fotózni is, Dormán Laci hatására. Ez érdekesen alakult, ugyanis az első alkalommal az Újvidéki Jazznapok egyik szervezője nem akart beengedni, hogy fényképezzek, mert nem volt fotós bilétám. Aztán csak bementem… ‘94-ben megcsíptem Charles Gayle-t, ebből született meg pár évvel később a „fekete zongorista” plakátja. A táncfotózásnál is alapvető számomra az akusztikai élmény. Például, ha olyan táncfotót látok, ahol ismerem az előadást, még ha a képet nem is én készítettem, megszólal bennem a zene. De ez teljesen szubjektív. Nem látott darabokról nézz végig egy kiállításanyagot úgy, hogy figyeld meg, melyik fotó milyen zenét asszociál benned…

MM: A jazzfotónál is az a cél, hogy megszólaljon a kép? Furcsa paradoxon, hogy látni kell a zenét ahhoz, hogy halljuk a képet…

RR: A jazzfotók valójában portrék. Muzsikálás közbeni portrék. Pár éve döbbentem rá arra, hogy nekem látványilag egy jazzkoncert is statikus. Általában nagyon sokat várok egy-egy pillanatra, néha öt percekig sem történik semmi, már kifárad a szemem, veszem le a gépet, és akkor ott van a kép, elmegy, és várod a következőt…

MM: A zenészeknél is azt a pillanatot keresed, amikor megtörténik az átlényegülés?

RR: A jazz-zenészeknél ez egy kicsit más. Dormán Lacitól tanultam, hogy nem szabad rögtön fotózni, meg kell várni, hogy bemelegedjenek. Elkezdődik a koncert, meghallgatsz egy-két számot, átadod magad a zenének, közben megismered a zenészek karakterét. Figyeled, hogy egy szaxofonosnak milyen arca van, amikor belefúj a hangszerébe, vagy amikor a szólókör végére ér. Általában gyorsan felszabadulnak muzsikálás közben, és akkor jöhet a fényképezőgép. Már tudod, hogy melyik az a kép, amit meg akarsz csinálni, az a feladat, hogy ezeket becserkészd.

MM: Tíz éve fotózod a Kanizsai Jazzfesztivált. Milyen más kötődéseid vannak még az otthonhoz?

RR: A hazátlanság élménye skizofrén állapot, és azt hiszem, az is marad. Szeged azonban egyrészt közel van Zentához, másrészt sosem volt idegen a számomra, és már a magaménak érzem. Állandóan járok haza, mert a lelkem egy része még otthon van. Fotózok is vajdasági témákat. Kezdetben például  a napsugaras oromfalakat, amit aztán itt is folytattam. Valkay Zoli barátom városépítészeti monográfiájához pedig végigfényképeztem Zentát. Nagyon érdekes volt más nézőpontból látni azt a várost, melynek épületei mellett nap mint nap elmegy az ember, anélkül, hogy észrevenné a szépségüket. Ez nagyrészt dokumentáló jellegű munka volt kötött szempontokkal, ezért szeretnénk egyszer megcsinálni azt a „másik Zentát”. Az épületeknél is a részletek érdekelnek, egy-egy stukkó, kiugrás, árnyék, hangulat. Ugyanígy tervbe van véve egy közös munka Kanizsa építészetéről. Az aracsi Pusztatemplom is a szívem csücske, évek óta dolgozom rajta. Ezt még nem állítottam ki, gyűjtöm az anyagot, majd eljön az ideje. Meg a Tiszát kellene elkezdeni fényképezni…

MM: És a vajdasági színház?

RR: Az otthoni színházakkal az a helyzet, hogy noha kapcsolatban vagyok mind az újvidékiekkel, mind a szabadkaiakkal, nagyon ritkán hívnak fotózni. Ennek főként anyagi okai vannak. Szabadkai tanítványomat, Molnár Edvárdot sem hívják, vagy ha hívják, nem fizetik meg, pedig nagyon tehetséges fotós. Egyszerűen nem alakult ki a vajdasági színházi köztudatban a művészi színházfotózás igénye, nem érzik a jelentőségét, ezért nem is tudják komolyan venni. Magyarországon más a helyzet. Itt egy magára valamit is adó színház számára nagyon fontos, hogy az előadásairól milyen képek készülnek, azok hol jelennek meg, milyen formában.

Viszont egy régi álmom teljesül azzal, hogy Bicskei Zolinak köszönhetően Nagy József orléans-i Jelszínháza most már két-három éve Kanizsán készít el egy előadást, melyet a Jazzfesztivál keretében mutatnak be. Mindig is szerettem volna fotózni őket, s most a helyembe jönnek.

MM: Jelenleg min dolgozol?

RR: Az időszakos és napi megbízatások mellett most épp két kiállításanyagot válogatok, laborálok. Az eddigi táncfotóimból lesz kiállítás a Zentai Városi Múzeum Galériájában. 2004. szeptember 7-én este hétkor Balog Józsi nyitja meg, a Mehari Garoba Zenekar és Gál Eszter táncos közreműködésével. Szeptember 9-étől pedig Kanizsán látható majd egy kisebb dokumentációs tárlatom a Jazzfesztivál elmúlt tíz évéről, jazzfotókkal és hangulatképekkel.

MM: Hogy lehet, hogy ekkora fotós múlttal és sikerekkel, félszáz kiállításon túl még nincs önálló albumod?

RR: Egyrészt azért, mert úgy gondolom, hogy ha ez másokat is érdekel, akkor majd megkeresnek az emberek és a lehetőségek, és nem nekem kell kilincselnem érte. Másrészt a lustaságom az oka, mindig halasztgatom, hogy nekiüljek, és összeállítsak egy könyvet.

MM: Ha most adódna a lehetőség, milyen kötetet állítanál össze?

RR: Tánckönyvet csinálnék. Ez foglalkoztat a leginkább, és úgy érzem, hogy tematikáját és technikáját tekintve is most ebben vagyok a csúcson.

A cikk eredeti környezetében a symposion-line-on
 
 
  Látogatók száma: KÜLDÉS E-MAILBEN NYOMTATÁS VISSZA A LAP TETEJÉre
  maszk@maszk.hu Adatvédelmi elveink Impresszum MASZK 2006