Oldaltérkép English
keresés
Maszk
 

Közösség

 
 

Önkéntesség

 

NCA

Az oldal az NCA Civil Szolgáltató, Fejlesztő és Információs Kollégiumának támogatásával jött létre 2006-ban.
 
fesztivalszovetseg
A MASZK Egyesület és a THEALTER fesztivál a Magyar Fesztivál Szövetség tagja.
 
Befogadó Szinházak Társulása
A MASZK Egyesület a BESZT alapító tagja.
 
Független Színházak Szövetsége
 

Támogatóink

Open Society Fundation
Emberi Erőforrások Minisztériuma

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

A IV. THEALTER U21 plusz Aperitif és Desszert fesztiválok támogatója.
 

Vissza Pezsgés állóvízben avagy garantált színházi túlélőfürdő

Az elmúlt harminchét évben, amióta hivatásszerűen foglalkozom színházzal, számtalan palávert ültem végig, számtalan tervezetet láttam, olvastam, némelyiknek - naiv ártatlansággal - a kidolgozásában vagy a megvitatásában is rész vettem. Volt olyan, amelyet egyes színházi emberek, másokat szakmai szervezetek készítettek, az elkészült változatokat egyeztették egymással és a fenntartó szervekkel, a minisztériummal és a tanáccsal - az utóbbit egy idő után önkormányzatra keresztelték -, átírták, kiegészítették, pontosították, iktatták, lerakták és elfelejtették. Ami apró változás történt a színházi struktúrában, azt mindig az élet - más szóval a kényszer - hozta, sohasem az elhatározott racionális szándék. Sokáig tartott, amíg megértettem, hogy ez így természetes. Minden működés, még ha nyilvánvalóan irracionális is, a létező helyzet, a status quo tartósítására törekszik, ami a működésben résztvevők - fenntartók és fenntartottak - közös érdeke. Minden változás a birtokon belül lévők pozíciójába kerülhet, mind a szakmai elit (a színházak vezetői), mind a hivatalnok elit (a fenntartó szervek vezetői) részéről. Ezt egyikük sem kockáztathatja. Természetesen a pozícióvesztéstől való félelemre mint érvre nem hivatkozhatnak, ezért készségüket nyilvánítják a problémák megvitatására. Így jön létre a lázas akciózás látszata, a pezsgés a langyos állóvízben. Pontosan tudható, hogy semmi sem fog történni, legalábbis nem elvi alapon vagy racionális szakmai érdekből, legföljebb a természetes erózió, kihalás, még inkább a radikális struktúrarombolás - az anyagi elvonás - révén.

A maradandóságot a hatalmi pozíciók fáziseltolódása is szavatolja. Egy viszonylag állandó szakmai hatalom áll szemben egy abszolút változó politikai hatalommal. Nemrég valaki azon kesergett, hogy nem lehet tárgyalni egy olyan politikával, amely csak négy évre lát előre. Ó, boldog idők! Hol az a négy év? Egyetlen választási cikluson belül is szemmel követhetetlen a kulturális politikáért felelős személyek cserélődése. Groteszk, ahogy az egyes szakmák a regnáló miniszteren próbálják behajtani az előző miniszter ígéreteit. Újra meg újra elkezdődik a délibábok kergetése. Időnként kétoldali heveny öngyulladási tünetek mutatkoznak, mint most a "színházi területen". Lent, a szakmában és fent, az irányítótoronyban egyaránt megszületik egy-egy radikális dolgozat. Az egyik spontán módon, a másik rendelésre. Sohasem találkoznak. A lentit élből elutasítja a szakma, a fentit, amely sokkal radikálisabb a túl radikálisnak tartott lentinél, üdvözli a kompetenciával nem rendelkező felhőkakukkvári grémium. Egyik tervezetnek sincs minimális realitása sem - lásd, mint fent. De jól elvagyunk velük. Nélkülük ugyanúgy. Viszont rengeteg mozgást tudunk fölmutatni. Miközben semmi sem változik.

De kell-e egyáltalán változnia valaminek? Kezdem úgy gondolni, hogy sikeresen ködösítünk, amikor a struktúrára kenünk mindent. Mi a struktúra? Nem érti senki. Egyik kitűnő rendezőnk nemrég azt mondta, hogy Európában a jobb színházi helyeken mindenütt van négy-öt jó előadás. Annyi nálunk is van. De mi évente nyolcszázat támogatunk közpénzből. Az arányokat tekintve nagyjából egyformán. Egyformán rosszul. A négy-öt jót is, a több száz botrányosat is. Pazarlás és garasoskodás folyik egyszerre. Hatalmas pénzeket dobunk ki, és nem adunk elég pénzt. Fojtogatjuk az értékeset, eltartjuk a fölöslegeset. Ezt nevezzük struktúrának. Ezt védjük. És azért, mert az a nagy, álmos, furcsa állóvíz, amelyet hagyományosan színháznak nevezünk, megfelel nekünk. Jól érezzük magunkat benne.

Mi lenne, ha kicsit fölkavarnánk?

(A közeg állóvize) Nálunk az irodalom művészet, a film művészet, a színház umcacca és hopszassza. Nem tudom, miért alakult így, de így alakult. A könyvfesztiválon a közepes író Coelhót is körülrajongják, a színházi fesztiválon tudomást sem vesznek egy olyan európai jelenségről, mint Hermanis. Azt se tudják, kicsoda. Azt se, hogy itt van. Azt se, hogy Kortárs Dráma Fesztivál zajlik Budapesten. Bécsben ugyanaz az előadás, A hosszú élet az ünnepi hetek eseménye. Próbálnám kihúzni a színházi elit, pláne az értelmiségi elit tagjaiból, mit szólnak Hermanishoz. Nem hallottak róla. A hangadó értelmiség kulturális ajánlatai húsz évvel ezelőtti színházi ízlést tükröznek. Az irodalomnak és a filmnek van presztízse, a színháznak nincs. A Nagy Könyv fontos (bár nem sikeres) program. A filmszemle közepesnél gyöngébb filmeket tornáz föl társadalmi és médiaeseménnyé, amelyre összehívja a világ filmkritikusait, s magasan kvalifikált, elismert társadalmi személyiségekből álló zsűriket hoz létre, hogy értékeljék és rangsorolják a termést. Az országos színházi találkozón az idén fontos előadások vannak, de a zsűriket csak szemlesütve lehet emlegetni, és a nemzetközi szakmai elit ugyanúgy távol marad tőle, mint eddig. Az esemény specialitása, hogy a színészek főznek, ami - el kell ismerni - többüknek jobban áll, mintha játszanának.

(A fesztivál állóvize) A Pécsi Országos Színházi Találkozóval (POSZT) egyébként nincs baj, úgy jó, ahogy van. A miénk. Nekünk való, pontosan kifejez bennünket, megfelel a színházi horizontunknak. Kedélyes, barátságos és családias. Nyaraló- és eszmecserélő programnak egyaránt megfelel. Két alkalommal, Forgách András és Szűcs Katalin válogatói "évében" a hivatalos versenyprogram nem volt blamázs, s az idei sem az. De vannak más dimenziók is. Miért nincs nálunk nemzetközi színházi fesztivál? S vajon kellene-e, hogy legyen? Legtöbben - csaknem mindenki - azonnal rávágják: persze. Hogy lehet ilyet egyáltalán kérdezni? Egyesek szerint szégyen, hogy nincs. Pedig ez nem álkérdés, és nem is tudom rá a feleletet. Könnyű kimondani az igent, de egy erről szóló vita nagy valószínűséggel ugyanúgy végződik, mint a többi hasonló, amelyben a résztvevők alkalmasint egyetértenek, és nem történik semmi. Persze, hogy kell nemzetközi fesztivál, hiszen Európa, átjárható határok, kölcsönös megismerés, tapasztalat, élmény, csere... Igen, igen - de! De hol? De milyen legyen? De mennyibe kerül? De honnan vonják el rá a pénzt? Innen már csak egy lépés a "de minek?" - hiszen úgyis tőlünk veszik el. Holott mindenütt van nemzetközi fesztivál. Nem egy, de száz. Még a nyilván dúsgazdag Örményországban is. (Highfestnek hívják.) A közismerten krőzus Lengyelországban, ahol állítólag - a tartós hazai híresztelés szerint - a rendszerváltáskor összeomlott a színház, egyenesen négy. Nincs pénz? Hogyne volna. Jelenleg zajlik Székesfehérváron az újonnan gründolt nemzetközi filmfesztivál.

Nemzetközi színházi fesztivál ott van, ahol akarják, hogy legyen. Ahol van rá igény. Érdeklődés. Umcacca és hopszassza helyett vágy a színházi kultúrára. Minden más - sumák. Magyarországon jelenleg nincs ilyen igény vagy vágy. Az Európa kulturális fővárosára pályázó városok közül egyiknek sem jutott eszébe nemzetközi színházi találkozót tervbe venni. Nagyszebenben (Románia), amely 2007-ben Európa kulturális fővárosa lesz, már most negyven ország fesztiválozik. (Ja, az is egy gazdag ország!) Wrocławnak azért kellett saját nemzetközi fesztivál, mert három másik lengyel nagyvárosnak már volt. Igen, presztízsből. Mert a fesztivál elősegíti a régió, a szűkebb környezet fejlődését, és nemcsak a közönségét, hanem a helyi politikáét is. "Ha ezt megértjük - és megértik a helyi hatalmak -, akkor rájönnek arra, hogy a fesztiválszervezés mindenkinek érdeke", mondja Gnyedovszkij moszkvai professzor.

(Az érdeklődés állóvize) Magyarországon vannak nemzetközi színházi fesztiválok. Szegeden a Thealter. Pesten kétévenként a Kortárs Dráma Fesztivál. Gyulán az idén először rendeznek Shakespeare-fesztivált. Nemrég itt volt Hermanis, továbbá Szigarjev Gyurmájának moszkvai előadása, jön Purcarete és Koršunovas. Ezek kik? - kérdezi az úgynevezett színházi szakma tetemes része, nem beszélve a közönségről. Ezek közismert nemzetközi hírességek. Hogy nem tudunk róluk? Hogy a média nem sztárolja őket? Hogy minden évben vendégszerepel egy-egy neves előadás, amelyről nem veszünk tudomást? Kinek a hibája? Nem a színházi szakembereké, a színházi szervezeteké, a színházaké? Nem a próbatáblán kellene hirdetni az eseményt? Nem az utazó rendezőknek kellene reklámmal telehinteniük a televíziókat? Átlag kétszázharminc kilométerre tőlünk, Bécsben most zajlik az Ünnepi Hetek műsora. Zadeket, Marthalert, Warlikowskit, Castorfot, Brookot, Percevalt, Bondyt lehet látni többek között. Ha négyen beülnek egy autóba, nem kerül többe annál, amennyiért megvacsoráznak a pécsi fesztiválon. Indultak karavánok? Volt színház, amely elvitte munkatársait a Festwochenre? Volt, a Trafó. Nem az apanázzsal ellátott műintézetek, hanem a kuratóriumok fekete báránya, amely túllát a provincián.

A nem-umcacca és nem-hopszassza előadások, amelyek eljöttek hozzánk, ellenhörgést keltettek, mint a hamburgi Liliom, vagy érdektelenségbe fulladtak. Mielőtt elhamarkodottan elméleti igent mondunk a nemzetközi fesztiválra, gondoljuk meg, létezik-e érdeklődés a progresszív színház iránt Magyarországon. Szkepszisem ellenére azért hajlok az igenre, mert a más színház is van, mint amit annak gondolunk effektus csak koncentrált dózisban hat; szórványesetek csupán megalapozott színházi kultúrában keltenek figyelmet. Színházi kultúrát megalapozni pedig összehangolt, sűrített stratégiával lehet - példának ott volt a két sikeres budapesti uniófesztivál. (Az elsőről egy kétrészes összefoglalón kívül napi húszperces híradókat is készítettem a közszolgálati tévében. Ennyit a médiáról, egykor és most.)

(A színházak állóvize) Nem tartom bajnak, hogy a fesztiválok kulturális iparággá, a fogyasztás részeivé váltak. Érdeklődést általában az kelt, ami érdekes. A Krétakörnek és Schillingnek ma elsőrangú nemzetközi vonzereje és sajtója van; azokkal együtt emlegetik, akik számítanak. Akikért én is elutazom, vagy akiket ide hoznék. Divatosak? Mint a harmincas Jarzyna, a negyvenes Perceval, az ötvenes Marthaler és a nyolcvanas Brook. Ez nem korkérdés, hanem művészi fiatalság kérdése. Tessék izgalmasat produkálni - vagy kiégni és eltűnni. Mi itthon mesterségesen tartunk el tarthatatlan színházakat, rendezőket, színészeket. A színházi világ: egy darab itt felejtett szocializmus, amelyet nem az érték, hanem a kapcsolat, a politika és a tehetetlenségi erő éltet. A színigazgatók jelentős hányada politikai kinevezett; alkalmatlanságukért - gyakran helyi szinten - mind a négy parlamenti párt masszívan felelős. Egy direktor legföljebb akkor válik kérdésessé, ha pártkongresszuson zagyvál, bár igazgatói működéséhez képest ez ártalmatlan. Túl nagy a hamis tekintélyek, fölösleges színházak, halottnak született előadások száma. És nyilvános fórumokon szemrebbenés nélkül magasra értékelik - önmagukat.

(Az írásbeliség állóvize) A teoretikus gondolkodás hiánya devalválja az írásbeliséget. A rendezők, akik elvileg a szellem emberei is (Valló Péter nemrég fölidézte egy interjúban, mi mindent kell tudnia egy rendezőnek Nádasdy Kálmán szerint!), többnyire gondolat- és írásundorban szenvednek, és akinek mégis van mondanivalója, sőt fogalmazni tud, inkább eltitkolja, hogy ne nézzék strébernek. Ugyanezért kínos színházi embereknek egy gyékényen árulni a szakmai kritikával; mivel hiányzik az elméleti és a történeti kultúra, nincs ázsiója az olvasásnak, s a színházi elit képviselői nem tartják kötelességüknek sem a szakmai sajtó terjesztését, sem az egyébként gyakran hivatkozott színháztörténeti múlt földolgozásának és kiadói publikálásának szorgalmazását. A napi kritika egyébként éppúgy alultermel és túltermel, mint a színház. Fölösleges előadásokról készült írások keltik a színház látszatát. A bírálatok tetemes hányada nem irodalom, hanem szőrözés vagy tudományos fontoskodás, és kritikai funkciójának téveszméihez ideológiákat gyárt. Lapszerkesztőként tapasztalom, hogy egyetlen folyóiratot is csak korlátozott terjedelemben lehet megtölteni elfogadható minőségű recenzióval. Kritikusképzés nem folyik, az erre hivatott intézmények ilyesmivel nem törődnek. A helyzet tarthatatlanságát fölmérő Színház című folyóiratnak (hazabeszélek) háztáji műhelyt kell létrehoznia, és a kezdők elengedhetetlen publikációs fórumaként is kell működnie, ha meg akarja állítani a kontraszelekciót. (Mielőtt még vészesen elterjed, hogy a kritikus nem az, aki rendszeresen és gyakran publikál, hanem az, aki kurátorkodik, zsűrizik, pontoz, szelektál, moderál és általában a színházak körül guberál.)

(A szemlélet állóvize) Színházi kultúránk lényegében egy száz-százötven évvel ezelőtti provinciális-anekdotikus-illuzórikus szemléletre épül. Még nem hagytuk magunk mögött a peleskei nótáriust, aki fölrohant a színpadra, hogy kimentse Desdemonát a fojtogató Othello kezéből. Pedagógiai elmélet is épül erre, amely érvényesül a Színművészeti Egyetemen. Ha meggondolom, hogy harmincöt éve olyan mesterségórákat láttam a bukaresti főiskolán, amelyekre nálunk még ma is ferde szemmel néznének, nem csodálom, hogy ott tartunk, ahol tartunk. Sokan tanítanak, akiknek nem kellene, és vannak, akiknek kellene, de nem tanítanak. A szemlélet változását, a láthatár tágítását az alapoknál kell kezdeni, és csak lassan, hosszú távon lehet eredményt várni tőle. Ha hirtelen racionalizálnák a színházi struktúrát - ami nem fog bekövetkezni -, tehát, mondjuk, létrehoznák az állandó, produkciós és befogadó színházak rendszerét, azok egy részében továbbra is (sőt még inkább) a jól forgalmazható umcacca és hopszassza előadások jönnének létre. A közönség ugyanúgy a "kedvenceit" keresné, a menedzsmentek ugyanúgy (vagy még inkább) az eladhatóságra összpontosítanának, a kapitalista mecénások díjaikat és támogatásukat ugyanúgy szellemi klientúrájuk honorálására használnák, és így tovább...

Nemrég az egyik külföldi művészeti tévécsatorna közvetítette Händel Herkules című operáját a párizsi Nagyoperából. Luc Bondy rendezte. Három óra tiszta játékidő, megrendítő emberi dráma, belső intenzitású, statikus képek, a jelenlét súlyával telített énekesek. Az előadás zenei és színpadi volumenéhez hozzátartoztak a barokk áriák közötti szünetek és a liturgikus szcenikai változások. A közönség nem köhögte és nem tapsolta szét a drámai folyamatot, egyetlen tenyér sem verődött össze kötelességszerűen az áriák utáni lélegzet-visszafojtott csöndben, a nézők egyszerűen hagyták, hogy az előadás megtörténjen. Csak a legvégén robbant a lelkesedés - nem ütemes tapsban.

Miért mesélem el? Mert tetszett.

Koltai Tamás

A cikk eredeti környezetében az ÉS-ben

 
 
  Látogatók száma: KÜLDÉS E-MAILBEN NYOMTATÁS VISSZA A LAP TETEJÉre
  maszk@maszk.hu Adatvédelmi elveink Impresszum MASZK 2006