POSZT napló, 2007. június 15., péntek
… Úgyhogy Urbán András Társulatának 0,1mg című előadását
nézem ki magamnak mai kezdőprogramnak az Ifjúsági Házban. Meglepően kevesen
voltak kíváncsiak a vajdasági csapatra, pedig az összegyűlt maroknyi
nézőközönség nem mindennapi élménnyel távozhatott. A 0,1mg ugyanis nem egy
szokványos, úgymond "hagyományos" előadás, inkább nevezhető színházi
kísérletnek. Urbán András és három színésze ugyanis nem csupán egy irodalmi
szöveg színpadra adaptálásával kísérletezik, hanem a színházi nyelvvel és a
megszokott befogadói szokásokkal is: próbára teszik a nézők figyelmét (és
idegeit), nem engedve az embert egy pillanatra sem a passzív nézői-értelmezői
pozícióba "süppedni". Különös, hátborzongató atmoszférát teremtő
színházi akciójuk Artaud "kegyetlenség színházát" idézi, ahol a
vizualitásnak, az expresszív képi- és hanghatásoknak óriási jelentősége és
jelentésteremtő ereje van. A földdel felszórt színpadon kevés ám szimbolikus,
jelentéssűrítő kellékek: ketrecszerű vaságy, bitófát idéző vaslécek, egy szék,
egy fabölcső, rőzseköteg, balta, kések, kisebb- nagyobb állati koponyák.
Az előadás Csáth Géza naplóiból és Tolnai Ottó árvacsáth-verseiből építkezik és
idéz meg a morfium-nők-halálvágy hármas keresztjét cipelő írózseni sorsát. Ám
az irodalmi anyag csak kiinduló pont. Urbán András nem egy lineáris történetet
mesélő színpadi adaptációt készít, hanem vizionál, érzéseket jelenít meg:
félelmeket, elfojtott ösztönöket, gyilkos vágyakat, Csáth nőkhöz, az időhöz és a
halálhoz való viszonyát, teszi mindezt a tudatos és a tudatalatti, az álom és a
valóság, a normalitás és a téboly határán. Töredékszöveges jelenetek, nyomasztó
zenei részletek, és hátborzongató színpadi képek etűdjei váltják egymást.
(Döbbenetes pillanatok: az egyik színész (Pletl Zoltán) hosszú viharkabátban
egy lángvágóval legalább 10 percen keresztül olvaszt ki egy bitófára
fellógatott hatalmas jégtömbből egy halat néma csendben- az embernek a hideg
futkározik a hátán). A szürreálba hajló jelenetek során Csáth tébolya az
általános emberi történet "őrületévé", a személyes magánproblémák az
általános emberi lét abszurditásává lényegülnek át, az embernek az isteni
tökéletesség és a tisztaság felé való vágyódását, és ennek
megvalósíthatatlanságát mutatják fel. Nyomasztó, szorongató záró képsorok,
melyet a nézőtéren dermedt csend követett…
Kiss Mónika
forrás: www.poszt.com, POSZT Napló rovat