Udvaros Dorottya legendás albuma, az Átutazó óta nem jelent meg színésznőnek olyan izgalmas lemeze mint nemrégiben Marozsán Erikának. A Szomorú vasárnap világsikere óta Németországban és Amerikában is keresett színésznő nemrégiben a szegedi régi zsinagógában is bemutatta Szakíts, ha tudsz című CD-jét.

– A közönség szinte megbabonázva hallgatta a koncertjét, kevés színésznőnek van ennyire a vérében a muzsika. Játszik valamilyen hangszeren?

A zene mindig része volt az életemnek. Egy zongorával kezdődött, amit a nagyapám telitalálatos lottószelvényéből vett nekem. Az újfehértói zene tagozatos iskolában tanultam zongorázni, később a balettintézetbe jártam, a színművészetin ismertem meg a dzsesszt. Az albumomon hallható dalok szerzőivel, Juhász Gáborral és Jónás Tamással hosszú órákat ültünk együtt, próbáltuk a számokat életre kelteni, közös gondolkodásból született meg a CD. Elhatároztam, hogy megint elkezdek komolyan zenét tanulni, mert szinte szenvedélyemmé vált az éneklés, a koncertezés. A színésznőként is ismert Marianne Faithfullt, a rocktörténelem egyik legnagyobb női alakját kamaszkoromban sokat hallgattam. Van egy híres lemeze, amit egy katedrálisban vett fel, annak volt ilyen furcsa, ihletett, túlfűtött hangulata, mint a mi szegedi koncertünknek ebben a fantasztikus akusztikájú régi zsinagógában.

– Miért nem játszik zenés szerepeket, ha ennyire szeret énekelni?

– Csak egyszer kaptam zenés feladatot, a főiskola után az Új Színházban, amikor a Koldusoperában Pollyt alakítottam. Már tárgyalok több színházzal is zenés darabokról, talán a következő évadban összejön valami izgalmas énekes szerep. Persze nehéz velem, mert nem iskolázott hangom van, klasszikus operettbe vagy musicalbe nem lenne könnyű beállnom. De azt remélem, a vállalkozó szellemű rendezők előbb- utóbb csak megtalálnak.

– A Rokonok óta nem láttam újabb magyar filmben. Mit csinált mostanában?

– A filmkészítés Magyarországon ritka kiváltság, nagy ajándék. A Rokonok után volt ugyan egy-két felkérésem, de azok nem tetszettek. Amerikában egy kisebb szerepet játszottam a Kramer kontra Kramert rendező Robert Benton The Feast of Love című új filmjében. Érdekes volt a forgatás, Morgan Freeman volt a főszereplő, sokszor találkozhattam vele is, a fantasztikus rendező pedig nagy legenda számomra. Boldog voltam, hogy az egyik filmemet látva maga kért fel erre a szerepre. Ezért is mondtam igent. Egy CIA-ről szóló másik amerikai filmben, a The Company-ben is játszottam, az egyik kém szerelme voltam. Az év egyik felét általában itthon töltöm, a másik felében Németországban és Amerikában dolgozom. Rövid ideig élvezem Berlint és New Yorkot is, mert hihetetlenül izgalmas városok, rengeteg dolog történik ott, de hosszú távon csak akkor nyugszom meg, ha itthon lehetek.

– Mennyire azonosítják még ma is a nagy kiugrást jelentő Szomorú vasárnappal?

– Az a film már örökké pecsét marad rajtam. Ritkán adatik meg egy magyar színésznőnek, hogy egy ilyen nagy nemzetközi produkcióban főszerepet játszhasson. Ráadásul egy romantikus, melodramatikus zsánerfilmben, ami sok emberhez szól és az egész világot bejárja. A Szomorú vasárnap Seress Rezső világslágere miatt is nagyon megmaradt a nézőkben. Azóta sokat forgattam Németországban, több nagy szerepet játszottam tévé- és mozifilmben is, de ma is ez az emblematikus szerepem.

– A külföldi karrier elindításában mi volt a legnehezebb?

– Egy idegen kultúrába beilleszkedni, akklimatizálódni és asszimilálódni. Biztosan könnyebben vettem volna az akadályokat, ha még fiatalabban megyek ki. Nehéz volt idegen nyelven elkezdeni játszani, és elfogadni azt, hogy kint mást tartanak fontosnak. Érdekes volt hazajönni is, mert annyira hozzászoktam a kinti elvárásokhoz, hogy itthon is vártam ugyanazokat a normákat.

– Mire gondol?

– Megőrjítettek azzal az elején, amikor felhívtak Németországból, és azt várták, hogy azonnal visszatelefonáljak, miközben én reggeltől estig dolgoztam a színházban, és lehet, hogy csak két nap múlva hívtam vissza azt, aki keresett. Ilyenkor nagyon mérgesek voltak rám, nem tudták elképzelni, hogy így is lehet élni, csak az aktuális feladatra koncentrálva, nem előrelátóan és felelősségteljesen. Amikor hozzászoktam, hogy mindig nagyon precízen válaszolni kell, rögtön válaszlevelet írni és telefonálni, akkor ezt itthon elvártam a saját kollégáimtól. Sok pici hasonló dologra gondolok, amiből egy kultúra, egy ország, egy nép összeáll. Mostanra kinyílt számomra a világ. Sok tapasztalatot szereztem, önbizalmat adott, hogy sokféle helyzetben megálltam a helyem.

– Mit szólna ahhoz, ha híres szépségként egy kifejezetten ronda szerepre kérnék fel?

– Odáig lennék a gyönyörűségtől! Bárcsak valaki ilyen bátor lenne! De a filmrendezők ritkán bátrak, azt kérik, ami adva van. Básti Juli emlékezetes filmje volt a Sztálin menyasszonya, én is szívesen játszanék valami egészen extrém, tőlem teljesen különböző figurát.

– Mit tanácsol a mai pályakezdő magyar színészeknek, mi kell ahhoz, hogy a nemzetközi filmvilágban karriert csináljanak?

– A legfontosabb: nagyon eltökéltnek kell lenni. Ez egyáltalán nem olyan vidám és könnyed pálya, amilyennek kívülről tűnik. Rengeteg áldozattal és kiszolgáltatottsággal jár. Iszonyatosan akarni kell, hogy az ember ne futamodjon meg a nehézségek miatt. Nagy szerencse is kell ahhoz, hogy valaki a legjobbaktól tanulhasson. Én már a főiskolán is szerencsés voltam, mert a legjobb mesterekhez, Kapás Dezsőhöz és Horvai Istvánhoz kerültem, akik Ascher Tamást, Iglódi Istvánt, Herskó Jánost, Balassa Pétert és Sinkó Lászlót is meghívták hozzánk tanítani. Diploma után az Új Színházban Székely Gábor és Novák Eszter irányításával játszhattam. Máig ezekből építkezem. Már az első években kialakult bennem valamiféle mániás elvárás önmagammal és a kollégáimmal szemben is, amihez máig ragaszkodom.

Hollósi Zsolt

A cikk a delmagyar.hu-n.