ARAD 2010. november 8-15.

ELSŐ ESTE – 2010. november 11.

Azért érkeztünk a fesztiválra, hogy a 21. THEALTER fesztiválra – melynek alcíme: U21, s amely szándékaink szerint a fiatalokat, az utánpótlást állítja a középpontba – válogassunk előadásokat, a romániai magyar nyelvű színművészeti egyetemek társulatainak előadásaiból.
Közben két német nyelvű előadást is megnéztünk, november 11-én. A nagyszebeni társulat Spiró György Prah című előadását, és az Apa Csaba Miklóstól című előadást, amelyet két részben játszott a színház. Az első rész, Spiró darabja a realista történetmondás példája volt, 45 percben vezényelték le a darabot, a két színész nem tett mást, mint a pszichológiai hitelesítés első szintjén, a reális játékmód eszközeivel játszott. A tér és a szcenika könnyen átlátható, a konyhát egyszerű eszközökkel ábrázoló, valósághű színpadi konstrukciójába egyedül az előadás végén lépett be egy média-elem, amikor kivetítették, hogy az egymillió eurós lottónyeremény, különböző bontásokban, hány afrikai ország beteg és éhező emberén segíthetne. Ez csak kívülről írta vissza a darabot, ehhez az ötlethez a játék során sem, és a befejezéssel együtt sem alkalmazkodott a rendezés és a játékstílus. Mindvégig egy kispolgári-alávetett-tisztességes családot láttunk, amely saját félelmei fogságában összeroppan a nyeremény jelentette lehetőségek súlyától.
Az apa meggyilkolását tárgyaló vallomás-darab három fiatal színésze már egy puritán, az elvonatkoztatásra, brechti elidegenítésre is alkalmas, tárgyalóterem-iroda kombinációjú térben, kihallgatás szituációban mondta el történetét. Az előadást a gyilkosságot felidéző, komor hangulatú filmes bejátszás epizódjai keretezték, lendítették tovább, és idézték a múltbeli eseményeket a jelen idejű játék valóságába. A film, mint flashback technika, a kivitelezés technikai esetlegessége, képi ügyetlensége miatt, alatta maradt a személyes játékerőnek és hatásának. A színészek sem személyesen, sem a színpadon nem találkoztak az utolsó pillanatig, míg bilincsben el nem vezették őket. Csak a szövegek léptek kapcsolatba, illetve egy jelenetben, a Lány, kimozdulva a vallomás ülő-pózából, a színpad elejére jött és néma üvöltéssel, testi gesztusokkal jelezte a benne és bennük zajló drámát. A beszéd-színház itt a test-színház eszközeivel is megpróbált élni, de ahogy a film, úgy ez a megoldás sem tudott szervesülni a darab egészébe.
A társulat darabválasztásában az idősebb és a fiatalabb generáció közötti különbségtétel volt a különbségtétel alapja. A Prah színészei a hagyományos, a fiatalok az elemeltebb, elidegenített, a színházi realizmust már nem eleve adottként kezelő módon játszottak. A mutatott pillanatkép egy inkább műkedvelő, mint professzionális társulatot és színházi nyelvet írt le, amely hagyományos tradíciókból építkezik.

A temesvári német Beckett. Valamivel több, mint százan ültünk az aradi Teatrul Clasic Ioan Slavici négyszáz férőhelyes nézőterén az előadás első felvonásán. A második részre a nézők fele elment.
Beckett klasszikus, a Godot klasszikus, a szituáció új. klasszikusok nélküli. A színészek nem német anyanyelvűek, mégis pontosan, alapos és érzékeny rendezésben, jó játékerővel dolgoztak. nem rossz az előadás, ám nem jó. Ez a sommás vélemény még a szünetben született, a második rész inkább a jó irányba mozdította el ítéletünket. Erős, dinamikus, drámaibb második rész és egy lassabban építkező első felvonás. Remek Lucky alakítás, fiatal bábú, elveszett nemzedék, kommunikáció fosztott fiatal, hagyományos Pozzó karakter, ez buffó szerep, de a buffó itt legyőzte az álfilozófus hitelességét, viszont kevés volt ahhoz, hogy röfögve röhögjünk hatalma esetlegességén, kisszerűségén, komfortos világa törékenységén. Vladimir vékony, érzékeny, törékenyebb vibrálása, Estragon darabosabb, testesebb, kockásabb karaktere először szereposztási tévedésnek tűnt, ám a játék során a színészek beckettibe billentették az egyensúlyt, elfogadtuk, hogy esetlenségük más-más tőről fakad, kiszolgáltatottságuk, várakozó magányuk egyetemessége talán még így volt izgalmasabb, telítettebb ebben a rendezésben.
A hatalmas színpadon egy fekete lejtő állt, járásként pedig egy kicsiny színház függöny nyílása szolgált, balra, középhátul, mint egyetlen díszletelem. Festett, barokk függönykulissza, mélységgel, ahonnan először Pozzó és Lucky megjelennek - "mintha színházban volnánk" - s, mintha ők tényleg egy színház színpad alatti világából, a süllyesztőből érkeznének. Távozásuk a nézőtéren keresztül történik, megint azt jelezve, hogy mindez most történik, ebben a színházban. A színház metaforát azonban ezen a megoldáson kívül nem erősítette más, még akkor sem, ha használta például Vladimir is ezt a függönynyílást, amikor a második felvonás elején, akár egy díva, többször is belép onnan, hogy dalát a kutyáról, a konyháról, a csontról elénekelje, és akkor sem, ha a kisfiú onnan lépett ki, illetve a kulissza tetejéről mondta el szövegét a két felvonásvégen. Kitűnő volt Lucky "gondolkodókalapjának" sorsa, hiszen Vladimir a monológját ebben a kalapban mondja el a második felvonásban, ahogy Luckynak is csak akkor ered meg a nyelve, parádés monológjában, az első részben, amikor ez a kalap a fejére kerül.
Gondolat, játék, színészi kvalitás, világkép, világábrázolás. Mind a Godot-játszás kellékei. Ha valamelyik ezek közül nem elsöprő erejű, támadhatatlanul lenyűgöző, katartikus, akkor nincs Godot. Nem azért, mert nem érkezik meg. Talán azért, mert akkor nem várják ott, ahol a várakozásnak még egyértelműen meg kell születnie. A nézőtéren. Mindezekkel és mindazonáltal, a második játékrész kapott valami külső – éppen a majdnem üres nézőtérrel együtt élő – nemes és fennkölt tragikus mázt, a valaha világot átíró dráma, akárha hűvös szél sodorta elevenre váltott volna. Majdnem jó lett, majdnem szép, majdnem igazi.

MÁSODIK ESTE – 2010. november 12.

Nos, ezért jöttünk!
Gianiana Carbinariu: Stop the tempo
Yorick Stúdiószínház, Marosvásárhely

A Yorick fiatal színészei ott vannak, benne a történetben. Róluk szól, éppen róluk. Nem csak úgy tesznek, mintha. A hazait játsszák, egy fiatal drámaíró nagyon is a szájukra tett szavait. Sebestyén Alba rendezése az „éppen most történik” és a magyar ’80-as évek néhány ikonikus dalának (Európa Kiadó!) „már történt majdnem így” idejét párolja egy történetté. Amikor a színészek énekelnek, úgy lépnek ki a dráma pillanataiból, hogy csak az éneklő szájak vannak kívül. Ők pedig a senki földjén, ahogy a darabban is. Kivágni a biztosítékot, elhallgattatni a bulit, végre beszélni a csendben vagy csak hallgatni, aztán menekülni és eltervezni a következő dobást. Tenni valamit, együtt. Ez a tét a bohózat és a tragédia határán, de semmiképpen nem egy lagymatag színmű keretei között. A játék elsöprő intenzitása, Kiss Bora, Csíki Hajnalka, Bányai Kelemen Barna erős jelenléte, majd kihullásaik és elveszettségük méla és mísz nyomora, ugyanakkor a vállalt közellépés a nézőkhöz – minden a szemünk előtt történik, még a pillanatnyi színváltások sötétje is – úgy vonják be a nézőt a játékba, hogy maguk is nyughatatlan, elégedetlen és kilátástalan huszonévessé váljanak.
A tervezett 2011-es THEALTER U21 Fesztivál meghívásra esélyes előadása!

Ibsen: Nóra reloaded
Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem

Hatalmas színpad, néhány óriás gumilabda, hátul vetítővászon, amelyre az éppen történő előadás bizonyos elemei kerülnek, hiszen egy videós végig „mutatja” a szereplőket, akik többször csupán a kamerának – tükörnek, önmaguknak – játszanak.
Nóra itthon van, vidám és bohó, aztán lassan megtudjuk a titkát, a férje megmentését, a tartozást, a jól kiszolgált kisfeleség mögött élő komoly, felelős, önálló nőt.
A fiatal romániai magyar színházak és színészek olyan természetesen mozognak ebben a 19. századi klasszikusban, hogy nem is értjük, hogyan könyöröghetnek valakik azért, hogy tessék a klasszikusokat klasszikusul játszani!
A Nórát mindenki ismeri, mindenki tudja, a nő majd fellázad és lép, kiszáll a babaszoba körforgásból. Vagy mégsem?
Úgy értem, ebben az előadásban – végül – mindenki kiszáll!
De erről később.
Tompa Klára, Bányai Kelemen Barna, Lőrinczi Máthé Rozália, Korpos András, Vass Csaba, e.h. adják a szereplőket, a férj és a doktor nagyon barátok, így nagyon pengeélen táncol Rank szerelme Nóra iránt, ahogy nagyon pengeélen táncol maga a sztori is a levelekkel, félreértésekkel, tisztázásokkal és bonyodalmakkal. Nem mintha dobná a narratívát a rendező, korántsem. Patkó Éva rendezése egész egyszerűen a színpadi mostok – akárcsak a Stop the tempo esetében – lehetőségeit vizsgálja, a színészek lélekállapotát mozgatja és hullámoztatja, a történet itt másodlagos, de úgy, hogy megkapjuk azt is. Akárha volna a színpad filozófiájának gyakorlata – ez a hazai színpadjainkon szinte soha nem jelenik meg –, és mintha mindenki olyan gyakorló filozófus volna, aki képes játszani a gondolatot.
Sőt, magát az erkölcsi és etikai motivációkat is, érvényesen és örökérvényűen.
Mire lezajlik a darab, azt hisszük, hogy nincs is tovább, ám nem megoldódik, hanem hirtelen mintha félbeszakadna.
Amikor Thorvald és Nóra szakítanak, megáll minden. A szereplők leülnek a színpadon és a nézőktől kérdezik tovább, hogy vajon, kinek van igaza, kinek a döntése áll meg ember és isten előtt?
Olyan erős – ez az egyébként sokat látott kifordulós gesztus -, olyan visszafogottan izzik – az előadásnak volt egy tényleg a nézőket kérdező befejezés-verziója is – tovább az immár civil színpadi jelenlét, olyan erővel ír bele az elmúlt másfél óra történéseibe, anélkül, hogy megkérdőjelezné, hogy szinte odaszögezi nézőit a zsöllyékbe.
Nem is mennek ki ők, míg az utolsó néző el nem hagyja a nézőteret.
A tervezett 2011-es THEALTER U21 Fesztivál meghívásra esélyes előadása!


Friedrich Dürrenmatt: Play Strindberg
Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem- színművészeti szak

Szakadék-tér, magasban ülő nézők, szakadék-színház, földalatti sorsok, játék a vérvalóval avagy vérjáték való nélkül, igazi anarchia, amit megrendeztek, nagyon is, mégis olyan, mintha nem lenne törvény és szabály. Ahogy az alakok között nincsen is, mindent lehet, ami árt a másiknak, akár az életük árán is aláznak, bosszulnak, betegítenek, nyomorítanak. Ebben a színházban nincsen szépművészet, csak naturália. Nincs természetesség, csak a természetellenes a természetes. Minden és mindenki egyformán rossz és egyformán egyforma. Szinte élvezet nézni az azonos hullámhosszok kioltódó interferenciáit. Kelemen Csongor, Köllő Csongor, Vindis Andrea vonaglanak és vonyítanak, kutyák a holdnélküli sötétségben. Maradék emberek volnának, ha volnának emberek közöttük. Hatházi András rendezése kíméletlen, olyan egyenes, amit körkörösen kell körüljárni, veszettség ez, ami fáraszthatja ugyan nézőit, de csak akkor, ha elhazudja maga elől mindenki a maga veszettségét.
Ezen az előadáson éreztem leginkább a romániai magyar színjátszás modern skolasztikáját. Szabályrendszerét, tréningjeinek ízét, a lélekábrázolás gimnasztikáját, a színházi tornát egészen.
Remélem, hogy egy másik, hasonló, de érettebb előadással ők is Szegeden lehetnek nyáron!

Balog József