Csáth Géza írásai nyomán készült a szegedi MASZK Egyesület és Urbán András Társulatának 0,1 mg című előadása, amelyet nemrég láthatott a budapesti MU Színház közönsége. A darab rendezője Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tavasszal kinevezett igazgatója.

– Mintha felgyorsultak volna az események a színházban, mióta átvette a vezetését.

– Nem gondolom, hogy ez kizárólag személyemhez kötődne, hiszen a problémák, amelyek most megoldódni látszanak, régi bajok, szinte minden elődöm próbálkozott a megoldásukkal. Persze köze lehet hozzám is, ugyanis úgy döntöttem, önzetlenül állok hozzá a munkához, és a városi vezetésben is akadtak olyan emberek – itt elsősorban Lovas Ildikóra gondolok –, akik megértették, azon kell igyekezni, hogy működőképessé tegyük a színházat.

– Megalakult a Kosztolányi állandó társulata, ráadásul új épületben kezdhetik az idényt. Művészi értelemben milyen tervei vannak a színházzal?

– A Kosztolányi eddig is kialakított egyfajta kísérleti-alternatív színházi arculatot, és továbbra is ez a tendencia lesz jellemző, talán merészebben is, mint eddig. Különös gondot igyekszünk fordítani a szabadkai közönséggel való kapcsolatra, a színház kimondottan művészi ambíciókat támogat, és merész, kísérletező produkciókat akar létrehozni.

– Ez tehát a helyi közönség elvárása is?

– A Kosztolányiban sok minden más megtörténhet, tehát egyfajta kultúrközponttá is igyekszünk válni. Decemberben például festészeti, illetve irodalmi-zenei kisprogram kezdődik.

– Az elmúlt években a szabadkai Népszínház adott otthont a Kosztolányinak is, idővel azonban elmérgesedett a viszonyuk. Ez az egylakiság átka?

– Mi ott meghatározatlan státusban voltunk, állandó és képtelen alkalmazkodások sorozatáról szólt a létezésünk. Sajnos a Kosztolányi Dezső Színházban sem igazán létezett az a személy, aki el tudta volna mozdítani a dolgokat, és a Népszínháznak is megvoltak a maga problémái. A lényeg, hogy az emberi tényezők – a kommunikációs és a művészi minőségre vonatkozók – nem voltak megfelelők. Gondolom, a viszony megromlása, ami igazán sohasem volt jó, mindkét részről gyakran az aktuális vezetők személyes problémáján alapult.

– Túl lehet lépni ezeken a gondokon némi diplomáciai érzékkel?

– Ilyen szűk közegben nem lehet nagyon diplomatikusnak lenni. A kísérletező, rebellis művészet mindig kicsit elnyomott, ha pedig éppen nem ilyen az előadás, akkor irigy is lehet az ember… Sokrétű a probléma, egyébként úgy érzem, hogy Mezei Zoltánnal, a magyar társulat igazgatójával és Ljubica Ristovski vezérigazgatóval is jól kijövünk. Remélem, hogy most sikerül megőrizni a jó együttműködést. Meg kell értenünk, hogy a fenntartó önkormányzatnak is voltak nehézségei a Kosztolányival, és évekre volt szükség, mire ezek áthidalhatóvá váltak.

– A kilencvenes évek elején a szabadkai Népszínháznak olyan igazgatója volt Ljubica Ristic személyében, akit a közönség egy része elutasított. A Kosztolányi színházat annak idején a vajdasági magyar önkormányzatok hozták létre a Népszínházzal szemben. Később, amikor visszaállt a korábbi rend, a Kosztolányi mintha légüres térbe került volna. Most milyen lehetőségeket lát arra, hogy megtalálja a saját szerepét?

– Légüres tér? Talán az azért nem, de tényleg nem tudtak vele mit kezdeni… Szerintem a régi dolgokból tanulni is kell. Természetesen nem a ristici színház működését tekintem követendőnek, tény azonban, hogy sokan nehezen tudták megérteni, hogy a Kosztolányi Dezső Színház érték és lehetőség egyben.

– Azaz továbbra is konkurensek…

– Tudjuk jól, hogy művészi értelemben konkurens színházzá válhat a Kosztolányi, bár nem ez a szerepe, és nem is ezek a tervei. A Kosztolányi Szabadka "másik színháza". Szerintem a város is örülhet, hogy létezik ez a sokat gyötört intézmény, amelyik nem utolsósorban magyar nyelven cselekvő színház. Még ha el is hagyjuk ezeket a jelzőket, akkor is jó színházat akarunk csinálni. És én bízom benne, hogy az is lesz.

Szabó Palócz Attila