Csáth Géza írásai nyomán készült a szegedi MASZK
Egyesület és Urbán András Társulatának 0,1 mg című előadása, amelyet nemrég
láthatott a budapesti MU Színház közönsége. A darab rendezője Urbán András, a
szabadkai Kosztolányi Dezső Színház tavasszal kinevezett igazgatója.
– Mintha felgyorsultak volna az események a színházban,
mióta átvette a vezetését.
– Nem gondolom, hogy ez kizárólag személyemhez kötődne,
hiszen a problémák, amelyek most megoldódni látszanak, régi bajok, szinte
minden elődöm próbálkozott a megoldásukkal. Persze köze lehet hozzám is,
ugyanis úgy döntöttem, önzetlenül állok hozzá a munkához, és a városi
vezetésben is akadtak olyan emberek – itt elsősorban Lovas Ildikóra gondolok –,
akik megértették, azon kell igyekezni, hogy működőképessé tegyük a színházat.
– Megalakult a Kosztolányi állandó társulata, ráadásul új
épületben kezdhetik az idényt. Művészi értelemben milyen tervei vannak a
színházzal?
– A Kosztolányi eddig is kialakított egyfajta
kísérleti-alternatív színházi arculatot, és továbbra is ez a tendencia lesz
jellemző, talán merészebben is, mint eddig. Különös gondot igyekszünk fordítani
a szabadkai közönséggel való kapcsolatra, a színház kimondottan művészi
ambíciókat támogat, és merész, kísérletező produkciókat akar létrehozni.
– Ez tehát a helyi közönség elvárása is?
– A Kosztolányiban sok minden más megtörténhet, tehát
egyfajta kultúrközponttá is igyekszünk válni. Decemberben például festészeti,
illetve irodalmi-zenei kisprogram kezdődik.
– Az elmúlt években a szabadkai Népszínház adott otthont
a Kosztolányinak is, idővel azonban elmérgesedett a viszonyuk. Ez az egylakiság
átka?
– Mi ott meghatározatlan státusban voltunk, állandó és
képtelen alkalmazkodások sorozatáról szólt a létezésünk. Sajnos a Kosztolányi
Dezső Színházban sem igazán létezett az a személy, aki el tudta volna mozdítani
a dolgokat, és a Népszínháznak is megvoltak a maga problémái. A lényeg, hogy az
emberi tényezők – a kommunikációs és a művészi minőségre vonatkozók – nem
voltak megfelelők. Gondolom, a viszony megromlása, ami igazán sohasem volt jó,
mindkét részről gyakran az aktuális vezetők személyes problémáján alapult.
– Túl lehet lépni ezeken a gondokon némi diplomáciai
érzékkel?
– Ilyen szűk közegben nem lehet nagyon diplomatikusnak
lenni. A kísérletező, rebellis művészet mindig kicsit elnyomott, ha pedig éppen
nem ilyen az előadás, akkor irigy is lehet az ember… Sokrétű a probléma,
egyébként úgy érzem, hogy Mezei Zoltánnal, a magyar társulat igazgatójával és
Ljubica Ristovski vezérigazgatóval is jól kijövünk. Remélem, hogy most sikerül
megőrizni a jó együttműködést. Meg kell értenünk, hogy a fenntartó
önkormányzatnak is voltak nehézségei a Kosztolányival, és évekre volt szükség,
mire ezek áthidalhatóvá váltak.
– A kilencvenes évek elején a szabadkai Népszínháznak
olyan igazgatója volt Ljubica Ristic személyében, akit a közönség egy része
elutasított. A Kosztolányi színházat annak idején a vajdasági magyar
önkormányzatok hozták létre a Népszínházzal szemben. Később, amikor visszaállt
a korábbi rend, a Kosztolányi mintha légüres térbe került volna. Most milyen
lehetőségeket lát arra, hogy megtalálja a saját szerepét?
– Légüres tér? Talán az azért nem, de tényleg nem tudtak
vele mit kezdeni… Szerintem a régi dolgokból tanulni is kell. Természetesen nem
a ristici színház működését tekintem követendőnek, tény azonban, hogy sokan
nehezen tudták megérteni, hogy a Kosztolányi Dezső Színház érték és lehetőség
egyben.
– Azaz továbbra is konkurensek…
– Tudjuk jól, hogy művészi értelemben konkurens színházzá
válhat a Kosztolányi, bár nem ez a szerepe, és nem is ezek a tervei. A
Kosztolányi Szabadka "másik színháza". Szerintem a város is örülhet,
hogy létezik ez a sokat gyötört intézmény, amelyik nem utolsósorban magyar
nyelven cselekvő színház. Még ha el is hagyjuk ezeket a jelzőket, akkor is jó
színházat akarunk csinálni. És én bízom benne, hogy az is lesz.
Szabó Palócz Attila