2009 őszén három külföldi színházi fesztiválra látogattunk el, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásának köszönhetően. Beszámolónk a szabadkai Desiré Central Station fesztiválról:

Desire Central Station 2009 – West
Nemzetközi/Regionális Színházi Fesztivál
2009. november 22-29., Szabadka
www.desirefestival.eu

A fesztivál nemzetköziségét a magyar, szerbiai magyar, a szlovén, a horvát, a szerb, a bosnyák, a macedón, a bolgár színházak adják, míg a regionalitást Dél-Európára, annak is ex-jugoszláv területeire koncentrálják a szervezők.
Szabadka városa először adott otthont nemzetközi színházi fesztiválnak, a szervezők pedig az Urbán András igazgatta Kosztolányi Dezső Színház munkatársai és a velük társuló lebonyolítók voltak.



A fellépők között többségben voltak a Magyarországon alternatívnak vagy függetlennek nevezett együttesek, bár a déli térségben a hivatásos-kőszínházi formák és a szabadon működtetett, fellépéseikből, pályázatokból, nemzetközi együttműködésekkel dolgozó társulatok nem válnak el olyan élesen, mint hazánkban.



A fesztiválon a szombathelyi Weöres Sándor Színház Jeles András által rendezett Nevető ember című produkciója például kőszínházi körülmények között született, ám a fesztivál szellemiségéhez a Jeles választotta formák, esztétikai kísérletek, elmélyült elemzés és szenvedélyes színpadi munka közel állónak tekinthető.
Frenák Pál Társulata, a Tünet Együttes, Pintér Béla és Társulata és a Bodó Viktor-féle Bérháztörténetek No. 1. vagy Ladányi Andrea előadása a magyar független szcénából érkezett. A testet és a mozgást (Frenák), a mozgást a prózával és költészettel egybegyúró színpadi munkát (Szabó Réka), valamint a zenei szekvenciákat a drámával és a groteszkkel ütköztető formákat (Pintér), a szituációkból építkező fragmentumok kavalkádját (Bodó), és a tiszta táncot, az extatikus mozdulatok végtelen variációit (Ladányi) mutatták be. Ez a keresztmetszet érzékletes, változatos és valóságos tendenciájú képet adott a magyarországi alternatív színházi létezésből.



A bosnyák East West Theatre Company Nóra című produkciója a klasszikus Ibsent emelte át egy mai világba, ahol az éles és pontos fények között, egy fehér és ezüstben úszó hatalmas plató-díszleten a színészek voltak hivatottak fölidézni a hajdani színmű világát, mintegy belülre fordítani a külső hűvösséget, és a külsőbe oltani belső szenvedélyességük viharait. A rendező Haris Pasovic a hagyományos közeget – Bosznia – és a hagyományos drámai téteket éppúgy átírja előadásával, mint a színészi munka elidegenítettségéről vallott brechti nézeteinket is. Új elidegenedés az ő munkája, elsősorban a nézőnek önmagával vívott harcát hívja elő, emberi lényei éppen, hogy nem helyettesíthetők a nézői beleérzés szimpátiáival, azt sugallja, mindig kívül maradunk a másikon, és mindig kívül maradunk egy színházi előadás belső epicentrumán is. Fiatal társulatával Pasovic tudatosan vállalta ezt az utat mostani korszakában.

Magányos útjának egyik állomásáról tudósított Ivo Dimcsev Some Faves című produkciója, amelynek európai munkabemutatója Szegeden volt, a 19. THEALTER Fesztiválon, 2009 nyarán.
A két fesztivál lehetséges együttműködésének művészi hozadéka volt Dimcsev föllépése Szabadkán. A hatalmas sikerrel bemutatkozó bolgár művész egyetlen személybe, színpadi személyiségbe tolta össze azt, amit a testről és lélekről, az emberi hangról, és egyetlen lény „színpadképességéről” ismerhetünk. Önmaga játssza önmagát, ám a játékban a két én pontosan elválasztható, körüljárható és leírható. Foglyai egymásnak, amennyiben tudnak egymásról, és szabadok is, mert szabadulásuk egyetlen útjaként a színházi létezést használják.
Ha csupán a kettős én 19. századi problematikájáról lenne szó, akkor is lenyűgöző volna a produkció technikája – azaz a színész technikája, a test varázslata – ám Dimcsev mást tud, mint a hasadt lelkű elődök. Teleportálni tudja saját másik énjét minden egyes néző lelkének a helyébe. Kiürít és eltölt. Megszáll és felszabadít. Hatása biológiai hatás, erősödő pulzus, szaggatott lélegzés, kiáltások és sóhajok hullámoznak a nézőtéren, amikor játszik. Átváltoztatja nézőit eredeti önmagukká.

Az átváltoztatás mesterei a horvát Bacaci Sjenki együttes tagjai is. Végigvezetnek egy úton, ahol egyetlen színész találkozhat egyetlen nézővel, és egy közös történet részesei lesznek (Ex-pozíció). Ez a produkció is szerepelt a THEALTER-en Szegeden 2008-ban. Míg másik produkciójuk – Kikapcsolódás a történelemből címmel – egy olyan világba visz el, ahol a magány újra a középpontba kerül. A nézők ágyakba fekszenek, a fények elalszanak, valami történik közöttünk, valami szól mellettünk, valaki fekszik a közelünkben, s nézői lényünk lassan feloldódik a színészek fülünkbe suttogó szavaiban, történeteiben. Az első előadáson szobákban, folyosókon bolyongunk a színészekkel, itt már nincs szükség a lépteinkre. Halandó lelkünk és testünk az álom határán oltja el az ébrenlét színházának megszokott formáit. A film, a zene, a képzőművészet, a színház lassan szétszitál közöttünk, és belep az élve elfeledettek pora. A művészet nem menedék többé, legfeljebb a kegyes halál egyik eszköze. Színházi eutanázia.



Az általam látott szerb színházi előadások egyszerre dolgoztak a hagyományos színházi nyelv segítségével és próbálkoztak olyan nyelv megteremtésével, amivel a délszláv traumák fölmutathatóak. A Bitef Színház a Wojczek-történetet ötvözte a színészek gyermekkori emlékeivel. Valóságos háborújuk családi vonatkozásai rávetültek a wojczeki katonavilág paneljeire és Büchner univerzális kódái a szenvedésről megteltek az emberi-gyermeki történetek színpadi konkrétumaival.

A Stipben működő Nemzeti Színház az egyik legrégibb macedón társulat. Szökevény címmel játszott produkciójuk a népszínházi törekvéseket ütközteti a modern színpadi nyelv iróniájával, nyelve mágikus, történetvezetése a mítoszokat idézi, a lokális-falusi világ egyetemes alakjait növeszti óriássá, míg a történet banalitása – szülői rigorozitás, reménytelen szerelem, kényszerházasság, atyai átok – ismert típusokat teremtenek a színpadon. Előadásuk egyfajta időutazás a szertartás színháza és a valódi modernitás mára már letűnt világába.



A szlovének hozzák vadságukat és kíméletlenségüket. A Via Negativa társulata a pénz, a vér, a szerelem és a kiút-kilépés-„túl”-zás mozzanatait vizsgálja, a hagyományos színészi szerep egy részét a nézőre hárítja, a játék aktív részesévé teszi, megdolgozza. A Money, Blood and Love és az Out című produkciók egymásra épített, végtelenített gyakorlatok, amelyek azt vizsgálják, hogy meddig tűrhető egy olyan hagyományos állítás, mely szerint az élet lehet, hogy színpadon zajlik, ám a játék lehet, hogy elkerüli a színpadot, és az életbe kívánkozik. A színházi valóság felbontásának kísérletét mindig az adott este hitelessége, valósága teszi igazivá, megtörténtté. A Via Negativa pozitív (bocs!) tette, sikere visszaigazolja a kísérletezők szándékait.



A fesztivál egészét tekintve mind Szabadka, mind a Kosztolányi Színház kiválóan vizsgázott. Ha voltak – lehettek is – az első fesztiválnak gyermekbetegségei, azokkal a szép számú nézősereg nem találkozott. Telt házak várták a fellépőket a különböző helyszíneken, a propagandán, reklámon, az előadás résztvevőinek kiszolgálásán látszott, hogy városi ügy ez a regionális színházi találkozó. A kiszolgáló személyzet odaadása, a színház színészeinek szervezői munkája, a helyszínek hangulata és installálása, a fesztivál kísérőprogramjai mind azt mutatták, hogy ezt a fesztivált érdemes évente megrendezni.
A szegedi MASZK Egyesület technikai segítsége – fény- és hangtechnikája – is jól szolgálta a produkciókat, a milliós berendezések szponzorációs hozzájárulásával a szervezők jelentős költségeket takaríthattak meg és fordíthattak produkciókra.

A délszláv régió színházait bemutató Desiré Central Station fesztivál, a THEALTER Déli Vonal koncepcióját szegedi viszonylatban is megjelenítő szándékaival együtt, olyan képet adhat az itt folyó színházi törekvésekről, amely akár egy majdani Szeged-Szabadka fesztivál összefogás európai szinten is egyedülálló állomása lehet. A 20. THEALTER fesztiválon a szlovén Via Negativa és a Bitef Színház meghívását tervezzük.

Szeged 2010. január 23.

Balog József
MASZK Egyesület, elnök

Fotók: Molnár Edvárd - rengeteg fotó még itt.